Még mindig foci

Török- horvát meccs. Gondolom, hallottatok már róla...
A lelkes szurkolók a Stephansdom előtt csépelték egymást már órákkal a meccs előtt, a rendőrségnek könnygázgránátokat is be kellett vetnie. Szerencsére nem azt a napot választottam, hogy elmenjek még egyszer utoljára megcsodálni Pilgramot.
Hogy akkor mit láttam?
Délután Steffivel és Sonjával két metrómegállóra a stadiontól kávézgattunk. A városnak azon részét a horvátok uralták, így mindenhol piros- fehér kockákat láttunk. Teljes családok vonultak a nemzeti színekbe öltözve, és vidáman fagyiztak meg énekeltek. Meg is egyeztünk a lányokkal, hogy nem lesz itt semmi gond, el is megyünk este az Albertinába, ami kábé egy köpésre van a Stephansplatztól, néprajzos partira. Erről végül lemondtunk, mikor megláttuk a híreket.
Talán jobb is.
Este csak a hangokat hallottam a gang felől (ugyebár a kolim tele van volt jugoszlávokkal, a szomszédban pedig egy halom török lakik): délszláv danolászás. Török diadalordítás. Néma csönd. Felhördülés. Csönd. Csalódott kiáltások. Petárdák, keleti lakodalmas rock.
Másnap reggel mentem a boltba. A sarki török étteremre valaki egy horvát zászlót aggatott, és összefirkálta a falat. Kedvenc bizsuárusomnak (pedig ő afgán, nem is török) betörték az egyik ablakát.
Hát, ez történik, ha a város két legjelentősebb kisebbsége játszik egymás ellen. Mert a foci komoly dolog.