A buszról a világ...

Távol- keleti turistás fotó- ámokfutásom két legjobban sikerült darabja.

Így hajnalodik Kapuváron.

Ez a bolt régi kedvencem. A cégér elárulja, hogy itt veszik a móri lovagok a tejet, a kenyeret és a kedvezményes láncinget! :-D

Mini- Odüsszeia, II. ének

Miután nagy nehezen sikerült jegyet vennem a vonatra, elindultam Sopronba. Az az én nagy szerencsém, hogy, amint már említettem, számos rokonom lakik ott, így volt hol aludnom.
Maga a vasúti utazás eleinte nagyon kellemesen telt. Alig ültek rajtam kívül a kocsiban, kényelmes volt az ülés, néztem a tájat, szóval pihentem. Aztán egyszer csak befutottunk valahova, megállt a szerelvény... és elindult visszafelé! Ekkor kezdtem egy kicsit ideges lenni. Közben besötétedett, a vonat egyre kisebb és vacakabb állomásokon állt meg, és semmi jele nem volt, hogy közelednénk a határhoz, ráadásul rajtam kívül már mindenki leszállt, úgyhogy a kezdeti rossz érzésem lassanként pánikká alakult. Aztán végre bemondták, hogy Sopron következik, de megpróbáltatásaim itt még nem értek véget, ugyanis az Ausztriából jövő vonatok az állomás más részére érkeznek, mint a belföldi járatok, és ott bizony a feliratok nagy része még mindig németül van. Én meg félkómásan letámolyogtam, és azt látom, hogy egy fia magyar tábla nincs kint. Ekkor már eléggé kiakadtam, ugyanis azt hittem, hogy még mindig nem jöttünk haza, hanem a határon is van egy állomás. Aztán a várótermet már megismertem, nagyjából lenyugodtam, és sprinteltem buszjegyet venni, mielőtt bezár az újságos. Bár igazából használhattam volna a fehérvári jegyeimet is, tekintve, hogy ugyanúgy néznek ki, de én jó kislány vagyok.
Rendben megérkeztem a nagyihoz, aki örült, hogy lát, annak még jobban, hogy ezentúl gyakrabban megyek majd, ott aludtam, aztán a hajnali 5.20-as busszal hazaindultam.
A Sopron- Fehérvár autóbusz- járatokról tudni kell, hogy Győrig minden (de tényleg minden!) faluba bemennek, és onnan kezdve is csak néhányat hagynak ki. Így az egyébként két és fél órás út dupla annyi időbe telik. Persze a vonat se jobb, mert ott meg várni kell az átszállásra. Ezt a komótos zötykölődést elég nehezen viseltem, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltam elfoglalni magam. Ettem, zenét hallgattam, olvastam, rajzolgattam, megint ettem, elpusztítva minden kaját, ami tegnapról maradt, majd végül átmentem japán turistába, és mindent lefényképeztem, ami egy kicsit is érdekes volt. Így értem végül Fejér megye kies székhelyére, otthonomba.
A következő két nap lelkes készülődéssel fog telni, aztán vissza Sopronba és hétfőn tovább, Bécsbe! Ha addig történik valami, majd megírom.

Illusztrációk az előbbiekhez

Avagy mennyivel könnyebb dolga lett volna Hérodotosznak és társainak, ha a sok leírás helyett egyszerűen belinkelhettek volna pár képet...
Legfelül a Burgtheater, az első nagyléptékű középület látható, amit a térképről azonosítani tudtam.

Alatta a bécsi Rathaus, azaz Tanácsháza, jégpályával. Bizony, ezt se mi találtuk ki.

A legalsó az egyetem főépülete.

Mini- Odüsszeia, I. ének

Újra itthon. Az elmúlt másfél nap nagy részét különböző közlekedési eszközökön töltöttem, buszoztam, metróztam, villamosoztam, vonatoztam, aztán megint buszoztam, megtettem kb. 500 km-t (ami annyira ugyan nem sok, de még ennyi se lenne, ha nem fogtam volna ki mindenből azt a járatot, amelyik lemegy az összes faluba...), aludni nem aludtam valami sokat, de legalább mindent elintéztem, amit most el lehetett. Most már csak a szálláshoz kapcsolódó ügyeket kell rendeznem, dehát az csak hétfőtől esedékes.
Tegnap reggel Pestről indultam a 7 órás busszal. Egész jól jártam vele, hisz ez kivételesen nem állt meg minden bokornál, hanem szépen végigdöcögött a sztrádán, és nem is szálltak föl sokan, ellenben igen szórakoztató utastársaim voltak.
Alkalmam nyílt például megfigyelni a néphangulat rezdüléseit, ugyanis elromlott a rádió, és a sofőr nem vette észre, hogy a saját örömére bekapcsolt "népszerű reggeli műsor" (Találjátok ki a történetből, hogy melyik!) az utastérben is ordít. Velem átellenben két idősebb hölgy ült, akik úgy festettek, mint akiket a monarchiából felejtettek itt, és a telelő virághagymák kiültetésének legmegfelelőbb időpontjáról beszélgettek, próbálva túlkiabálni a hangszóróból áradó, poénosnak szánt párbeszédeket. Én a magam részéről elvoltam, mint a befőtt, ugyanis gyakorlott buszozóként már rég megtanultam, hogy hogyan lehet egyszerűen nem odafigyelni arra, ami nem érdekel, viszont mondjuk a jó zenéket meghallani. Hosszú időbe telt, de ha az ember rendszeresen elfelejti vinni az MP3-asát, nincs más megoldás.
Visszatérve a történethez, valaki előrement hátulról, hogy a sofőr legyen szíves lehalkítani a rádiót, ő azonban ezt nem tudta vagy nem akarta megtenni. Ekkor akcióba lendült a két úrinő, akikben már láthatóan halmozódott a feszültség, és felháborodva, olyasféle kitételekkel tarkítva, hogy "Na de kérem, ez azért mégiscsak mindennek a teteje!" követelték az adás beszüntetését. A buszvezető, mivel meghibásodott a kijelzője, először el sem hitte, hogy a probléma fönnáll, de mikor az egyik ismerőse is, aki szintén velünk utazott, ezt megerősítette, a kétkedés helyét átvette lelkében a harag kedvencei bojkottálása miatt, és miután levette a hangerőt, gúnyosan közölte, hogy ezeknek a nőszemélyeknek bizonyára az a problémája, hogy ez nem Lagzi Lajcsi. Elnézve a hölgyek gondosan hátrafogott, szoros kontyát, régi, de szépen karbantartott bundáját, finom kis brossal megtűzött selyemkendőjét, amely természetesen harmonizált a retiküljükkel és a cipőjükkel, és hallgatva társalgásukat, melyben fél óra alatt több udvariassági frázis hangzott el, mint amennyit egy egyszeri buszsofőr (tisztelet a kivételnek) egy egész hét alatt felhasznál, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ezen a megjegyzésen. Én inkább "Játék és muzsika tíz percben"- fanoknak tippeltem volna őket, akik kávé és kuglóf mellett keseregnek azon, hogy újabban túl könnyűek a feladványok. (Később megütötte a fülemet, amint az egyikük arról mesélt valami kapcsán, hogy a nagybátyja felsőházi tag volt a századfordulón. Ennyit erről.)
Az út a továbbiakban eseménytelenül telt, bár azért a bécsi állomáson átvizsgálták a csomagjainkat. Az utastársak egységesen felháborodásukat fejezték ki, de senkiről sem derült ki, hogy plutóniumot csempész, úgyhogy mehettünk tovább.
Ügyesen megtaláltam a metrót, és onnan kezdve gyerekjáték volt. Simán elnavigáltam az egyetem főépületéhez, ami a Ringen található. Erről a méltán híres útról az volt az első benyomásom, hogy
egyrészt sokkal kevésbé zsúfolt, mint a pesti Nagykörút, másrészt akkora épületek vannak mellette, hogy az már nem is igazán emberi léptékű, pedig egyébként nagyon szépek. Még jó sokat kell őket nézegetnem, hogy be tudjam fogadni a látványt. (Ezelőtt utoljára 5 évesen jártam a Császárvárosban, és csak a konflisokra emlékszem.)
Az Erasmus- iroda csak délután volt nyitva, úgyhogy elvillamosoztam/caplattam a régészet tanszékre, aminek a leírása majd a későbbiekben következik. Itt sikeresen elintéztem az ügyeimet, már az egyik tanárnővel is találkoztam, akinek az órájára járni fogunk, aztán visszamentem a főépületbe. Itt is minden rendben zajlott, és még Mátéval is összetalálkoztam, akivel információkat cseréltünk, majd eljött velem a postahivatalba. Ott legomboltak rólam 18 eurót az ideiglenes diákigazolványomért, ami csak egy darab papír, és ráadásul legkorábban 1 hét múlva lesz kész, de hát ha muszáj, akkor muszáj. Aztán kikísért a Südbanhofra (vicces, itthon is a Déliből járok haza), majd visszatért a koliba, én pedig továbbindultam Sopronba.

Még az Óperencián innen

Eljött hát a nap. Illetve már majdnem. Na jó, mindegy, szóval holnap jön el, ami mintegy 5 és fél óra múlva lesz. Így már pontos a megfogalmazásom. Hogy minek a napja? Nos, természetesen az első kiutazásomnak Bécs csodás városába. Végülis ezért kezdtem blogot írni, nem? Szóval holnap. Ki hitte volna? Ám kezdjük az elején...
Tavaly tavasszal kezdődött az egész. Először kiderült, hogy elmegy Gombi. Tajvanra. Aztán kiderült, hogy Tarkabarka is elmegy. Amerikába! Aztán kiderült, hogy Kinga is elmegy. Németországba. És Margit is. És "Máté, A Nép Hangja" is. És ők mind az évfolyamtársaim! Hirtelen rádöbbentem, hogy mivel eleve nem vagyunk sokan, így alig leszünk itthon ebben az évben. Arra jutottam, hogy ha ők elmennek, akkor én is akarok. Nem mérlegeltem túl sokat. Végülis egyszakos vagyok, különösebb családi kötelezettségeim nincsenek, hát miért is ne? Szóval, pályáztam. Középkorosként csak egy lehetőségem volt, Bécs. Úgy gondoltam, ez nem lesz rossz, nincs messze, gyakorolhatom a németet és még szép város is. Tök jó. Egyébként szent meggyőződésem volt, hogy nem fog sikerülni, hisz Máté is pályázott, és azt rebesgették, hogy csak egy középkoros hely van. Nem is vettem túl komolyan az egészet, szépen mindent időben leadtam, aztán lesz, ami lesz. Persze kiderült, hogy mehetünk mind a ketten, és ráadásul akár ugyanabban a félévben is! Ennek örültünk, mert így tudunk segíteni egymásnak. "Máté" egyébként már kint van, úgyhogy róla még valószínűleg sok szó fog esni. Épp ezért nem is az igazi nevét használom, (Éljen a személyiségi jogok védelme!) dehát úgyis tudjátok, kiről van szó. Aki meg nem, az meg kérdezze meg tőlem vagy a tanszéken. :-) Egyébként akiket még ilyen fura neveken emlegetek, azoknak a blogjuk címében szereplő elnevezését használom. (Biztos ami biztos. Egyszer majd a linkeket is fölrakom.) Ha még további alteregók bukkannak fel, ígérem, szólok.
Hol is tartottam? Ja igen, júliusra megküldték az igenlő választ, ennek örvendeztem vala, aztán elhúztam ásni és nem foglalkoztam az egésszel. És ez így is maradt egészen most decemberig, mikor el kellett kezdenem intézni az adminisztrációt. Nem akarok senkit sem a részletekkel untatni, lényeg a lényeg, úgy tűnik, legalábbis márciusra van szállásom (költözés jövő hétfőn), és talán valamikor az ösztöndíjat is megkapom. Végülis ez a fontos.
Most pedig itt kucorgok hű lakótársam laptopja előtt, amiről hiányzik az "S" betű, úgyhogy mindig csak harmadszorra találom el, hogy mit is kell megnyomni. (Olvasta valaki Stephen Kingtől a Tortúrát? Abban a főhős írógépén mindenféle sajnálatos események miatt egyre kevesebb betű marad. Bár szerintem ő örülne, ha csak a karakterekből fogyna ki, mert a regény végére pl. lábfejből sem az induló mennyiséggel rendelkezik. Boc ika, de mindig ez jut e zembe erről a zegény zámítógépről.) Ezenkívül fázom is, mert az ablakom szigetelése annyira remek, hogy a résein süvít be a hideg szél, egész nap gyalogoltam, és egy hete alig alszom! Ja, mondtam már, hogy még el sem indultam Pestről?
Hmm, ez a kisebbfajta panaszáradat most jól esett. Az az igazság, hogy én tényleg otthonülő típus vagyok, és per pillanat nagyon izgulok emiatt az egész miatt. Hát, holnap kiderül, mire jutok. Bár nem is értem magam, hiszen holnap még csak nem is alszom Bécsben, hanem vagy Sopronba megyek a nagyimhoz (Háromszoros hurrá a határ közelében lakó rokonoknak!) vagy, ha valami csoda folytán sikerül mindent elintéznem, akkor haza, Fehérvárra, merthogy még össze se pakoltam rendesen.
Valaki egyszer azt mondta, hogyha nem lenne utolsó pillanat, akkor soha semmi sem készülne el. Ez egy óriási igazság. :-D
Hát, ennyit mára, mert azt veszem észre, hogy sokkal kevésbé vagyok koherens, mint egy órával ezelőtt. Amúgy is, valahova elmegyünk ma este vagy épp itthon ünnepeljük az indulásomat, még nem tudom, de búcsút veszünk egymástól sokattűrt (Copyright: Homérosz) lakótársammal. A továbbiakat pedig majd pénteken, mert holnap nem leszek internet- közelben.

Elöljáróban a naplóírásról

Az az igazság, hogy sosem voltam az a nagy naplóíró. Kicsi koromban mindig állati izginek találtam, hogy az egyébként elvből megvetett, de azért bőszen olvasott "Pöttyös regények" (emlékszik még rájuk valaki?) főhősnői minden bánatukat selyemkötésű, lelakatolt könyvecskéjüknek sírják el, és ezen felbuzdulva én is mindig nekiálltam feljegyzéseket vezetni valamelyik jegyzetfüzetembe, amiből azt megelőzően gondosan kitéptem az előző rendeltetésére utaló lapokat, majd gyöngybetűkkel belevéstem az elejébe a nevemet és azt, hogy ez az én NAPLÓM. Eleinte nagyon lelkesedtem, és rigorózusan bevezettem piciny lelkem minden rezdülését, a történéseket pedig szinte percre pontosan, de aztán egy- két nap, jobb esetben egy-két hét után mindig meguntam, és otthagytam az egészet. Egyszer egy egész hónapig bírtam, ami miatt olyan büszkeség töltött el, hogy évekig őriztem azt a füzetet, de aztán valamikor a középiskola idején beleolvastam, és elszörnyedve kihajítottam. Már bánom.
Sokáig nem értettem, hogy miért nem tudok naplót írni, mikor pedig amúgy enyhén grafomán vagyok, de aztán rádöbbentem, hogy azért, mert egyszerűen nem történik velem semmi, ami utólag különösebben érdekelné magamat. Meg aztán, egyelőre még jó a memóriám. (Csak tudnám, hova tettem a Cavintonomat?) Így föl is hagytam a próbálkozással.
A dolgok azonban változni látszanak. Holnap elutazom, hogy többé- kevésbé külföldön töltsem ezt a félévemet, és bár csak a szomszédba megyek, a kies Ausztriába, ahol a tyúkok Kinder- tojást tojnak, azt hiszem, a helyzet újdonsága fölvértez azzal a kitartással, ami eddig hiányzott belőlem. A másik ok pedig az, hogy így azon kedves rokonaim, barátaim és üzletfeleim is megtudhatják, mi van velem, akiket érdekel, hogy megy a sorom, de nem tartunk napi kapcsolatot.
Az ötletért szeretnék köszönetet mondani (esküszöm, közben könnyezve mosolygok és integetek virágcsokorral a kezemben) szeretett és sokat hiányolt évfolyamtársaimnak, a Tarkabarka Hölgynek és Gombinak, aki újabban akár Milla Jovovich hasonmásversenyt is nyerhetne. Ők ugyan kicsikét messzebb mentek, mint én, de így legalább majd nekem sem kell mindig mindent újra és újra elmesélnem. (Igen, ez a harmadik oka, hogy belefogtam ebbe. Lusta vagyok, na.) Köszönet továbbá mindenkinek, aki olvasni fogja, és ezen kívül pedig, csak hogy ki ne essek a stílusból:
VILÁGBÉKE!