Újra itthon. Az elmúlt másfél nap nagy részét különböző közlekedési eszközökön töltöttem, buszoztam, metróztam, villamosoztam, vonatoztam, aztán megint buszoztam, megtettem kb. 500 km-t (ami annyira ugyan nem sok, de még ennyi se lenne, ha nem fogtam volna ki mindenből azt a járatot, amelyik lemegy az összes faluba...), aludni nem aludtam valami sokat, de legalább mindent elintéztem, amit most el lehetett. Most már csak a szálláshoz kapcsolódó ügyeket kell rendeznem, dehát az csak hétfőtől esedékes.
Tegnap reggel Pestről indultam a 7 órás busszal. Egész jól jártam vele, hisz ez kivételesen nem állt meg minden bokornál, hanem szépen végigdöcögött a sztrádán, és nem is szálltak föl sokan, ellenben igen szórakoztató utastársaim voltak.
Alkalmam nyílt például megfigyelni a néphangulat rezdüléseit, ugyanis elromlott a rádió, és a sofőr nem vette észre, hogy a saját örömére bekapcsolt "népszerű reggeli műsor" (Találjátok ki a történetből, hogy melyik!) az utastérben is ordít. Velem átellenben két idősebb hölgy ült, akik úgy festettek, mint akiket a monarchiából felejtettek itt, és a telelő virághagymák kiültetésének legmegfelelőbb időpontjáról beszélgettek, próbálva túlkiabálni a hangszóróból áradó, poénosnak szánt párbeszédeket. Én a magam részéről elvoltam, mint a befőtt, ugyanis gyakorlott buszozóként már rég megtanultam, hogy hogyan lehet egyszerűen nem odafigyelni arra, ami nem érdekel, viszont mondjuk a jó zenéket meghallani. Hosszú időbe telt, de ha az ember rendszeresen elfelejti vinni az MP3-asát, nincs más megoldás.
Visszatérve a történethez, valaki előrement hátulról, hogy a sofőr legyen szíves lehalkítani a rádiót, ő azonban ezt nem tudta vagy nem akarta megtenni. Ekkor akcióba lendült a két úrinő, akikben már láthatóan halmozódott a feszültség, és felháborodva, olyasféle kitételekkel tarkítva, hogy "Na de kérem, ez azért mégiscsak mindennek a teteje!" követelték az adás beszüntetését. A buszvezető, mivel meghibásodott a kijelzője, először el sem hitte, hogy a probléma fönnáll, de mikor az egyik ismerőse is, aki szintén velünk utazott, ezt megerősítette, a kétkedés helyét átvette lelkében a harag kedvencei bojkottálása miatt, és miután levette a hangerőt, gúnyosan közölte, hogy ezeknek a nőszemélyeknek bizonyára az a problémája, hogy ez nem Lagzi Lajcsi. Elnézve a hölgyek gondosan hátrafogott, szoros kontyát, régi, de szépen karbantartott bundáját, finom kis brossal megtűzött selyemkendőjét, amely természetesen harmonizált a retiküljükkel és a cipőjükkel, és hallgatva társalgásukat, melyben fél óra alatt több udvariassági frázis hangzott el, mint amennyit egy egyszeri buszsofőr (tisztelet a kivételnek) egy egész hét alatt felhasznál, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ezen a megjegyzésen. Én inkább "Játék és muzsika tíz percben"- fanoknak tippeltem volna őket, akik kávé és kuglóf mellett keseregnek azon, hogy újabban túl könnyűek a feladványok. (Később megütötte a fülemet, amint az egyikük arról mesélt valami kapcsán, hogy a nagybátyja felsőházi tag volt a századfordulón. Ennyit erről.)
Az út a továbbiakban eseménytelenül telt, bár azért a bécsi állomáson átvizsgálták a csomagjainkat. Az utastársak egységesen felháborodásukat fejezték ki, de senkiről sem derült ki, hogy plutóniumot csempész, úgyhogy mehettünk tovább.
Ügyesen megtaláltam a metrót, és onnan kezdve gyerekjáték volt. Simán elnavigáltam az egyetem főépületéhez, ami a Ringen található. Erről a méltán híres útról az volt az első benyomásom, hogy
egyrészt sokkal kevésbé zsúfolt, mint a pesti Nagykörút, másrészt akkora épületek vannak mellette, hogy az már nem is igazán emberi léptékű, pedig egyébként nagyon szépek. Még jó sokat kell őket nézegetnem, hogy be tudjam fogadni a látványt. (Ezelőtt utoljára 5 évesen jártam a Császárvárosban, és csak a konflisokra emlékszem.)
Az Erasmus- iroda csak délután volt nyitva, úgyhogy elvillamosoztam/caplattam a régészet tanszékre, aminek a leírása majd a későbbiekben következik. Itt sikeresen elintéztem az ügyeimet, már az egyik tanárnővel is találkoztam, akinek az órájára járni fogunk, aztán visszamentem a főépületbe. Itt is minden rendben zajlott, és még Mátéval is összetalálkoztam, akivel információkat cseréltünk, majd eljött velem a postahivatalba. Ott legomboltak rólam 18 eurót az ideiglenes diákigazolványomért, ami csak egy darab papír, és ráadásul legkorábban 1 hét múlva lesz kész, de hát ha muszáj, akkor muszáj. Aztán kikísért a Südbanhofra (vicces, itthon is a Déliből járok haza), majd visszatért a koliba, én pedig továbbindultam Sopronba.
Tegnap reggel Pestről indultam a 7 órás busszal. Egész jól jártam vele, hisz ez kivételesen nem állt meg minden bokornál, hanem szépen végigdöcögött a sztrádán, és nem is szálltak föl sokan, ellenben igen szórakoztató utastársaim voltak.
Alkalmam nyílt például megfigyelni a néphangulat rezdüléseit, ugyanis elromlott a rádió, és a sofőr nem vette észre, hogy a saját örömére bekapcsolt "népszerű reggeli műsor" (Találjátok ki a történetből, hogy melyik!) az utastérben is ordít. Velem átellenben két idősebb hölgy ült, akik úgy festettek, mint akiket a monarchiából felejtettek itt, és a telelő virághagymák kiültetésének legmegfelelőbb időpontjáról beszélgettek, próbálva túlkiabálni a hangszóróból áradó, poénosnak szánt párbeszédeket. Én a magam részéről elvoltam, mint a befőtt, ugyanis gyakorlott buszozóként már rég megtanultam, hogy hogyan lehet egyszerűen nem odafigyelni arra, ami nem érdekel, viszont mondjuk a jó zenéket meghallani. Hosszú időbe telt, de ha az ember rendszeresen elfelejti vinni az MP3-asát, nincs más megoldás.
Visszatérve a történethez, valaki előrement hátulról, hogy a sofőr legyen szíves lehalkítani a rádiót, ő azonban ezt nem tudta vagy nem akarta megtenni. Ekkor akcióba lendült a két úrinő, akikben már láthatóan halmozódott a feszültség, és felháborodva, olyasféle kitételekkel tarkítva, hogy "Na de kérem, ez azért mégiscsak mindennek a teteje!" követelték az adás beszüntetését. A buszvezető, mivel meghibásodott a kijelzője, először el sem hitte, hogy a probléma fönnáll, de mikor az egyik ismerőse is, aki szintén velünk utazott, ezt megerősítette, a kétkedés helyét átvette lelkében a harag kedvencei bojkottálása miatt, és miután levette a hangerőt, gúnyosan közölte, hogy ezeknek a nőszemélyeknek bizonyára az a problémája, hogy ez nem Lagzi Lajcsi. Elnézve a hölgyek gondosan hátrafogott, szoros kontyát, régi, de szépen karbantartott bundáját, finom kis brossal megtűzött selyemkendőjét, amely természetesen harmonizált a retiküljükkel és a cipőjükkel, és hallgatva társalgásukat, melyben fél óra alatt több udvariassági frázis hangzott el, mint amennyit egy egyszeri buszsofőr (tisztelet a kivételnek) egy egész hét alatt felhasznál, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el ezen a megjegyzésen. Én inkább "Játék és muzsika tíz percben"- fanoknak tippeltem volna őket, akik kávé és kuglóf mellett keseregnek azon, hogy újabban túl könnyűek a feladványok. (Később megütötte a fülemet, amint az egyikük arról mesélt valami kapcsán, hogy a nagybátyja felsőházi tag volt a századfordulón. Ennyit erről.)
Az út a továbbiakban eseménytelenül telt, bár azért a bécsi állomáson átvizsgálták a csomagjainkat. Az utastársak egységesen felháborodásukat fejezték ki, de senkiről sem derült ki, hogy plutóniumot csempész, úgyhogy mehettünk tovább.
Ügyesen megtaláltam a metrót, és onnan kezdve gyerekjáték volt. Simán elnavigáltam az egyetem főépületéhez, ami a Ringen található. Erről a méltán híres útról az volt az első benyomásom, hogy
egyrészt sokkal kevésbé zsúfolt, mint a pesti Nagykörút, másrészt akkora épületek vannak mellette, hogy az már nem is igazán emberi léptékű, pedig egyébként nagyon szépek. Még jó sokat kell őket nézegetnem, hogy be tudjam fogadni a látványt. (Ezelőtt utoljára 5 évesen jártam a Császárvárosban, és csak a konflisokra emlékszem.)
Az Erasmus- iroda csak délután volt nyitva, úgyhogy elvillamosoztam/caplattam a régészet tanszékre, aminek a leírása majd a későbbiekben következik. Itt sikeresen elintéztem az ügyeimet, már az egyik tanárnővel is találkoztam, akinek az órájára járni fogunk, aztán visszamentem a főépületbe. Itt is minden rendben zajlott, és még Mátéval is összetalálkoztam, akivel információkat cseréltünk, majd eljött velem a postahivatalba. Ott legomboltak rólam 18 eurót az ideiglenes diákigazolványomért, ami csak egy darab papír, és ráadásul legkorábban 1 hét múlva lesz kész, de hát ha muszáj, akkor muszáj. Aztán kikísért a Südbanhofra (vicces, itthon is a Déliből járok haza), majd visszatért a koliba, én pedig továbbindultam Sopronba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése