Egy otthonülő túl az Óperencián

Búcsú a tehenektől --- utolsó bejegyzés, 2008.08.01

Vége lett az ásatásnak és teljesen le vagyok törve. Úgy maradtam volna még, ismerkedni a bocikkal meg az aljas, ujjleharapó szándékú szamárral, kirándulgatni a hegyekben, és kísérletezni Katrin, a PhD-sünk szíve csücskével, a tachyméterrel, ami gyakorlatilag fölöslegessé teszi az ásatási rajzokat, mert mindent szépen bejelöl magától! Ez egy igazán jó kis kiruccanás volt, és ha nem is dolgoztunk olyan sokat, azért volt haszna, plusz tök jól éreztük magunkat.
A tanárnő végül azt mondta, nagyon meg volt velünk elégedve, ami jó, mert tényleg igyekeztünk, és azért nem esik rosszul az embernek, ha kicsit megerősítik a lelkét, hogy nem teljesen béna abban, amit csinál.
Tegnap az egyik szobatársamnál aludtam Bécsben, akivel jól eldumáltunk, aztán ma még beszaladtam az egyetemre segíteni pakolni meg leleteket szortírozni, most pedig úton vagyok hazafelé.
Ezzel pedig búcsút mondok a császárvárosnak is, remélhetőleg nem véglegesen, de egy időre biztosan. Nagyon fog hiányozni, és amíg Pesten ülök majd a dugig tömött négyeshatoson, vagy kétségbeesetten próbálok elintézni valamit, ami normális esetben mintegy két percbe telne, de már egy órája várok rá, nosztalgiával fogok gondolni arra, hogy csinálják ezt csak pár száz kilométerrel arrébb. Ez a város sem tökéletes, és azért örülök a hazatérésnek, de hiányozni fog. Pedig már éppen kezdtem ráérezni a wienerisch nyelvjárás finomságaira is…
Az az egy jó van az egészben, hogy lassan az évfolyam többi része is visszatér kis hazánkba, és akkor rendezhetünk óriási fényképnézegetési esteket, meg egyáltalán.
Naszóval, kedves olvasók, itt most befejezem ezt a blogot. Egy darabig még biztos megtaláljátok majd, de akkor már egyszerűbb lesz megkérdezni engem.
Alles Gutes, Tschüß Ba-Ba, Bussy- bussy, meg miegyéb:

Ági, aki többet már nem nevezhető otthonülőnek.

Képek az alpesi kirándulásról

Ilyen volt a kilátás a hegyi kunyhótól. Jó magas, hmm? Ahol már nincsenek fák, az az erdőhatár fölött van.

És megyünk. Ez már a túra kényelmesebb része volt.

Ismerkedem az Alpesek félvad szarvasmarháival. Szerencsére nem jártam úgy, mint Mehemed. Talán mert én már láttam tehenet.

Romok a semmi közepén, páfrányokkal, lapuval és áfonyával.

Azok a bizonyos szakállas mohás fenyők.

A csapat Indiana Jones-t játszik, avagy miért szeretnek a régészek gombászni?- 2008.07.30

A helyszín továbbra is Bad Hofgastein- Angertal. Az ásatás tegnap befejeződött, az idő pedig végre élvezhető (még reggel sem esett!), így ma elhatároztuk, hogy elmegyünk kicsit túrázni, és megpróbáljuk követni a nevezetes Sackzug (ld. előbb) útvonalát. Ez persze nem jött össze, ugyanis rögtön az elején eltévedtünk, miután a térképen gyönyörűen bejelölt út nem volt hajlandó ott lenni. Gyenge idegzetű városlakók most ne olvassák tovább, én is nehezen hiszem el magamról, hogy ilyeneket műveltem.
Ugyanis ezek után patakokon gázoltunk át, embermagasságú páfrányok közt törtünk utat (hihetetlen látvány volt, csak sajnos nem volt még egy kezem, amivel a fényképezőgépet tarthattam volna a kapaszkodás mellett), csúsztunk és másztunk, és visszacsúsztunk és újra felmásztunk, és beleragadtunk az ágak közé, és kigabalyodtunk, és combig vizesek lettünk, aztán meg térdig sárosak… Szóval, mire felértünk a hegyi kunyhóhoz, ahova igyekeztünk, tényleg úgy festettünk, mint a neves kolléga, csak a machete meg az ostor hiányzott a kezünkből.
Innentől kezdve kicsit könnyebb volt, ugyanis a bejelölt turistaúton mentünk. Fölkúsztunk az erdőhatár fölé, és megkerestük egy réges- régi menedékház romjait, amit már az 1831-es térkép is elhagyottként jelöl. Itt a falakon kívül bocikat és valami iszonytató mennyiségű áfonyát találtunk, amit meg is dézsmáltunk rendesen.
Ezután elindultunk lefelé egy kényelmes ösvényen, ami az erdőn vezetett keresztül, ahol (különösen ajánlom Csenge barátnőm figyelmébe) mohaszakállak lengedeztek a fák ágain, megint csak páfrányok nőttek mindenütt, meg vadvirágok és persze gombák.
A tanárnő ezen rögtön fel is lelkesedett, így a délután fennmaradó részét buzgó keresgéléssel töltöttük, majd elégedetten tértünk haza. És hogy miért szeretnek a régészek gombászni? Hát azért, mert rohadt sok idejük van rá, amikor kint ülnek az erdő közepén egy ásatáson, ahol már nincs mit csinálni. Bizony.
Azután még este megnéztük az Alien-t (a DVD- ellátmányt és a laptopot én szolgáltattam, a hangszórót Katrin, a helyet pedig kedves szobatársaim), jókat kuncogtunk a hetvenes évek végi trükkökön, végül kimerülten aludni tértünk.

Eedelweiss, Eeedelweiss… - 2008.07.27

Ma reggel tisztára a Muzsika hangjában éreztem magam (csak az a fránya Von Trapp kapitány nem akart befutni), ugyanis a hajnali zápor után végre kisütött a nap, vízcseppek csillantak a fűszálakon, csiripeltek a madarak, meg minden egyéb, így kiszabadultam sétálni kicsit. Eredetileg a bad gasteini termálfürdőbe akartam ugyan menni a lányokkal, de sajnos még túlságosan meg vagyok fázva az ilyen vizes mókákhoz.
Azonban annyi baj legyen, a remekbeszabott alpesi táj mindenért kárpótolt, és havasi gyopárt nem is találtam, összeszámoltam másfél óra alatt hétféle pillangót, öt különböző fajta madarat, láttam egy mókust is, és rengeteg fát, mohát, zuzmót, virágot, bokrot, amiknek kábé egy tizedéről tudtam, micsoda.
A legjobb az volt, mikor egy öreg hídhoz értem, aminek nedves fája a hirtelen kisütő naptól lanyha fenyőillatú párákat sóhajtozott minden lépésnél. Aztán egy kis forrásra bukkantam, amit moha és lila virágok nőttek körül. Közülük tört elő a jéghideg, kristálytiszta víz, hogy aztán megszámlálhatatlan zúgón át siessen a patakba. A szokatlan melegtől gőzölgött az egész erdő, és a harmat, meg az eső maradéka szinte a szemem láttára tűnt el, misztikus párába vonva a fenyők törzseit. Mit is mondhatnék? Jó kis hely ez. (És nem, nem énekeltem. De csak azért nem, mert még mindig nincs hangom…)

Képek Salzburgból és a skanzenből

Salzburg, utcakép. Érdemes megjegyezni, hogy a különböző gyorséttermek logóit is a környezethez igazították, így a Meki is egy ragyogó, cizellált cégérrel hirdeti magát. :-)

Mirabell palota, kert, pegazus, napsütés. Ennyi elég, hogy egész nap jól érezzem magam.

Vár és város.

Szabadtéri múzeum, kápolnácska, fazsindellyel.

Szabadtéri múzeum. Csendélet babakocsival.

Valaki nagyon szerethette a méheit, hogy ilyen kast készített nekik.

Iskola, 1800-as évek eleje.

Kovácsműhely, 1700-as évek.

A lényeg a Henkel (TM) minőség! Mosókonyha, 19. sz. vége.

A salzburgi édes élet – 2008.07.26

Tegnap kis csapatunkból hárman elmentünk kirándulni Salzburgba, ami ugyebár, mint tudjuk, Mozart szent városa és ettől eltekintve is nagyon szép.
Katrinnal úgy döntöttünk, nem vesszük be magunkat a múzeumokba, ha már egyszer csak fél napunk van, inkább megpróbáljuk élvezni a jó időt, tekintve, hogy arrafelé beköszöntött a kánikula.
Mivel pont tegnap kezdődtek az ünnepi játékok, a belváros csurig volt turistával, mindenhol színpadokat ácsoltak, és a Salzach folyó egyik partját vagy egy kilométer hosszan egy óriási kirakodóvásár foglalta el, ahol az ember az andokbéli pánsíptól a Sissi és természetesen Wolfgang Amadeus portréjával díszített pálinkáskészletig mindent megkaphatott. Mi megelégedtünk néhány zacsi nevezetes kuglival, pár üvegcse likőrrel és képeslapokkal.
Megnéztük a barokk dómot, ami engem nem nyűgözött le különösebben, és a ferences templomot, aminek viszont annyi periódusa van, hogy az ember nem is tudja igazán eldönteni, milyen stílusúnak nevezze. Van ugyanis egy barokk homlokzata, gótikus toronnyal és főhajóval, meg itt- ott csöndben kikandikáló román oszlopfőkkel, és akkor még szó sem esett mondjuk a klasszicista mellékkápolnákról… Szóval érdekes épület.
Ezután átruccantunk a túlpartra, ahol véletlenszerűen rábukkantunk a Mirabell palotára és nevezetes kertjeire, melyek híresen gyönyörűek, majd hosszasan keveregtünk a bájos kis sikátorok labirintusában, még úgy nem döntöttünk, ideje enni valamit.
A kávézók és éttermek a közvetlen óvárosban persze dugig voltak, de, ami az átlagturisták hihetetlen birkatermészetét mutatja, kábé két utcával kijjebb találtunk egy majdnem üres, szép kis kiülős helyet, elfogadható árakkal. Itt Mohr im Hemd nevű édességet rendeltünk, ami tulajdonképpen kakaós lepény vaníliafagyival, tejszínhabbal és csokiöntettel. Na, ezért „mór ingben”.
Jóllakott napközisként visszaindultunk Bad Hofgasteinba, azonban Katrinnak közben eszébe jutott, hogy útba esik egy szabadtéri múzeum, ahova eredeti 17- 20. sz.-i parasztházakat vittek át és állítottak helyre, úgyhogy benéztünk ide is. Nagyon kedves hely, irtó érdekes dolgokat találhat az ember, ha jobban szétnéz. Csak azon voltunk elképedve, hogy az egyszeri osztrák paraszt mondjuk az 1700-as években már tényleg ilyen nagy, kényelmes és szépen berendezett házakban lakott? Igazából nem tudom, de ha igen, akkor jó volt nekik.
Végül hazatérve áldottuk a szerencsénket, hogy nincs baj a vércukrunkkal, ugyanis a vacsora „Germknödel” volt. Ez egy osztrák kaja, tulajdonképpen egy óriási, féltányérnyi lekváros gombóc, mákkal megszórva és cukros olvasztott vajjal nyakon öntve. Hát, nem épp kímélős kaja ez sem, de finom volt.
Óh, igen, és végül persze mondanom sem kell, amint beértünk Hof Gasteinba, természetesen eleredt az eső. Ezen a helyen kiválóan lehetne kísértetfilmet forgatni…