Az első próbatételek

Nna, megint itt vagyok, mert végre- végre van miről beszámolnom! Először is, tegnap megtartottam az első referátumomat, a késközépkori és koraújkori női viseletből. Iszonyat meló volt benne ahhoz képest, amennyit otthon szoktam egy-egy ilyen dologba feccölni, gyakorlatilag az egész szombat- vasárnap és a hétfő nagy része is elment rá, dehát ezt ugye NÉMETÜL kellett tartani.
Megírtam előre a szövegem, ziher ami biztos alapon, mégis remegő lábakkal léptem föl a pódiumra. Elindítottam a PowerPointot, és rögtön halálhörgéseket hallottam a sorok közül. Hátranéztem, és abban a pillanatban rájöttem, mi a baj: az első dián kapásból elrontottam a "viselet" névelőjét... Égett a képem, de folytattam, és ahogy bejöttek a színes képek, én pedig belelendültem, és el mertem szakadni a papírkámtól, kezdtem egyre értelmesebb arckifejezéseket látni a "közönségben". Amikor pedig odáig jutottam, hogy a prédikátorok a mély oldalsó ruhakivágást "a pokol ablakának" nevezték, még nevettek is. Ergó, értették, amit mondtam!
Hihetetlen megkönnyebbüléssel kattintottam az utolsó diára, de kicsit félve pillantottam a többiekre, akik azonban egész hosszas és hangos kopogással fejezték ki tetszésüket (itt az a divat, hogy minden referátum végén kopognak a padon tiszteletnyilvánításképp). A tanárnéni pedig azt mondta, hogy szép volt, jó volt, "naon teccett", és jól válogattam az irodalmat, meg azt is, hogy miről beszéljek egy ilyen óriási témában. Arcomra kiült az a kissé idióta mosoly, ami nálam a büszkeséget jelzi, és kábé 5 percig szokott tartani, ameddig át nem vált depibe, hogy mennyi mindent csinálhattam volna jobban. Most azonban nincs ilyen érzésem. Ahhoz képest, hogy életemben először beszéltem nagyobb közönség előtt idegen nyelven (és nem is angolul!), azt hiszem, nyugodtan mondhatom: megoldottam a feladatot. Már csak fejlődnöm kell...

Ma pedig tesztet írtunk várkutatásból, és remélhetőleg minden kérdésre nagyjából jól válaszoltam. Legalábbis.... Na jó, kisebb hibák becsúszhattak, nem csak a hiányos szókincsemből adódóan, de remélem a prof értékelni fogja, hogy még magyarázó rajzokat is gyártottam neki... Majd meglátjuk.

Ja, egyébként most értem haza nemrég a Türkenschantz- parkból, aminek már a neve is csúcs (az 1683-as vagy 1684-es, sose tudom megjegyezni, bécsi ostromnál ui. itt voltak a törökök sáncai), de amúgy is gyönyörű hely. Valami nemzetközi integrációs nap volt ma, és Marikei-jel (senki nem mondja kétszer ugyanúgy a nevét, úh ne kérdezzétek hogy kell kiejteni), a sziklamászás- bolond német régészlánnyal, meg a koleszos barátaival kimentünk megnézni, mi a helyzet. Tök muris volt, frizbiztünk, kajáltunk, a fiúk zsonglőrködtek, szólt a zene, jött egy csomó gólyalábas bohóc... Szeretem ezeket a félspontán bécsi szabadtéri összejöveteleket.
Most viszont muszáj aludni mennem (ezért nem is tartottam velük az este további részében), mert az elmúlt pár napban nemigen pihentem 5 óránál többet. Inkább kevesebbet, és abban se volt köszönet.

Mindenkit üdvözlök, büszkén, vidáman, de hullafáradtan.