Azt hiszem, az előző bejegyzés végén tanúsított optimizmusom eléggé alaptalan volt. Jelen pillanatban lázas betegen, gyulladt torokkal fekszem idehaza, még a többiek kint szenvednek az ásatáson.
A táj továbbra is gyönyörű, a bocik kolompolnak a legelőn, a hegyeket pedig fehér takaró borítja. Nem vicc, tegnap reggelre leesett a hó a magasabb csúcsokon, úgyhogy nagy megkönnyebbülésemre úgy döntöttünk, inkább múzeumba megyünk. Kíváncsi vagyok, hogy érezném magam, ha kint lettünk volna a terepen. Vagyis, inkább mégse.
Két múzeumot néztünk meg, az első az Alt Böckstein-i, 18. sz.-i bányásztelepé volt, amit egy-az-egyben gyönyörűen helyreállítottak, így tulajdonképpen skanzenként is funkcionál. Mint megtudtuk, a „Bergleute”, azaz a hegyi emberek egészen sajátos szokásokkal és nyelvezettel bírtak, és büszkén viselték bányász egyenruhájukat, ami a 13. sz.-tól II. József (mert ki más?) reformjáig furcsamód fehér volt. Kész élvezet lehetett mosni őket… Ezenkívül sokat tanultunk a bányászati módszerekről, láttunk szép kristályokat, és megismerkedtünk a „Sackzug” működésével.
Ez az egyszerű ám zseniális módozat az érc szállítására engem egészen lenyűgözött. Telente fönn a bányáknál szépen disznóbőrbe varrták a kitermelt és kisebb darabokra tört cuccot, majd a zsákokat összekötötték egymás után egy hosszú- hosszú sorba. Ezután egy jó erőben lévő fiatalember, kezében egy hegyes vasrúddal fölpattant az első zsákra, még valamelyik hátulsóra egy kutyus ült föl, akinek az volt a feladata, hogy majd az üres zsákokat visszavigye, aztán uzsgyi, neki a lejtőnek! Ez aztán a bobozás…
Egyébként a mi lelőhelyünkre is így küldték le a cumót, és a tanárnő el is határozta, hogy megkeressük a pályát (mert valamennyire azért kiképeztek egy utat, hogy egyenletesen csússzon a zsákvonat), úgyhogy majd az is izgis lesz, mikor ráhelyezzük a 18. sz.-i térképet a maira, aztán jöhet a fémkereső.
Ezenkívül ellátogattunk Bad Gasteinba is, ami több császártalálkozó színtere volt a monarchia idején, de mára már sajnos sokat vesztett egykori nagyvilági fényéből. Ezt ugyan nem igazán értem, miért, ugyanis a városka közepén, de tuti a közepén, egy kb. 60 m magas vízesés zúdul alá, ami fölött konkrétan átmegy a főutca. Hihetetlen jól fest, és mindez gyönyörű, különös, karcsú, békebeli épületekkel keretezve… Van valami egészen sajátos hangulata. Található még itt egy remek termálfürdő, két gótikus templom és sok hegy. Maga a múzeum viszont nem volt túl nagy szám, kivéve azt az iszonytató méretű (kb. fél méter magas) hegyikristályt, amit a lelőhelyünkön dolgozó egyik munkásbácsi nagybátyja talált jártában- keltében.
Amúgy errefelé is van egy érdekes télűző népszokás, amiben a schön és a schiach (tájszó az ártóra) szellemek mérkőznek meg egymással, természetesen mindig az előbbiek győzelmével. A Schiachok jelmeze kísértetiesen emlékeztet a busójárókéra, még a Schönök óriási (van, hogy másfél méter magas és egy méter széles), drótkeretre szerelt, virágokból, szalagokból, tükrökből és minden egyéb színes dologból álló fejdíszt viselnek. A felvonulást a mai napig minden évben megtartják, a turisták nagy örömére, főleg, hogy hagyományosan van egy olyan szereplő is, aki pókember módjára ugrál a szállodák párkányain és erkélyein, végigcigánykerekezik a vízesés fölött, a híd korlátján, satöbbi, satöbbi.
Naszóval, most vissza szundizni, mert megfázás ellen a legjobb orvosság a sok aszpirin, és még annál is több alvás, remélem, hamarosan már gyógyultan jelentkezem újra.