Helyzetjelentés és könyvajánló

Na, visszajöttem Bécsbe, kemény két napra, mert csak úgy tudom befejezni a könyvtárazást, ha hazatérek a hosszú hétvégére.
Azt kérditek, mi a csudának kell nekem otthon kutakodnom, ha egyszer idekint vagyok? Hát először is, ott vagyunk ugye "Mi és az idegenek". A "mi" mint görögök és rómaiak értendőek, természetesen. Ez egyébként egy tök szuper szeminárium odahaza, de szép hosszú dolgozatot kell rá írnom, minthogy nem tudok bejárni, és kellenek a források, amikből idézgethetek. Ez az egyik.
A másik meg az, hogy a Burgenforschung alias Várkutatás órámon a tanárbácsi figyelmetlenségből hagyta, hogy ketten is ugyanazt a témát válasszuk, így amikor meghallotta, hogy hazamegyek, teljesen föllelkesült, és közölte, hogy akkor én talán dolgozzam föl a magyarországi példákat, mert milyen izgis lesz összehasonlítani a nyugatabbi fejlődéssel. Mivel eleve azért mentem oda hozzá, hogy szóljak, nem tudom arra a hétre leadni a dogámat, amire ő kérte, mert akkor vannak a pesti referátumaim, nem akartam mondani neki, hogy állatira nem lesz időm még őhozzá is irodalmat gyűjteni. Hát így esett az eset.

Ami pedig a könyvajánlást illeti, hétvégén ráakadtam egy nagyon vicces regényre odahaza. Néha valami különös késztetést érzek, hogy olyan ponyvairodalmat olvassak, amiben régészek szerepelnek, mert olyan jókat mulatok rajtuk. Ez a darab speciel egy elveszett anaszázi indián város megkereséséről szólt, őrült bennszülött varázslókkal és olyan régészekkel, akiknek helyben van (valami francos kanyonban, ahova még lóval is alig lehet elmenni), kromatográfjuk meg elektronmikroszkópjuk, meg még ki tudja micsodájuk, és azon jajgatnak, hogy milyen rohadt drága megszerezni a NASA-tól a műholdfelvételeket. Arról nem is beszélve, hogy mikor arról van szó, hogy lehet, hogy mire legközelebb visszajönnek, már semmi sem marad a városból, mert elviszik a műkincsrablók, ők elméleti vitát folytatnak arról, hogy etikus-e bármit elmozdítani egy őslakos településen. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a mi helyzetünk kicsit könnyebb így, hogy az avarok már nem tiltakozhatnak, amiért felássuk a temetőiket... :-D
Noszóval, mivel az egyik író antropológus, érdekes dolgokat tudhatunk meg belőle arról, hogy mit is gondolnak a régészetről a Nagyvízen túl, másrészt pedig néhány enyhe agyelszállástól eltekintve egy olvasható kalandregényről van szó. Arra az egy délutánra, amíg az ember végez vele, legalábbis nem olyan gáz. A címe Az eltűnt város, és ketten írták, de most nem jut eszembe a nevük.

Mátyás a király

Ezen a héten nem írtam még semmit, mivel itthon voltam, és a három referátumommal foglalkoztam, ami mostanra jutott. Nos, most már mindegyiken sikeresen túl vagyok, és ennek megünneplésére el is mentünk ma a Budapesti Történeti Múzeum "Hunyadi Mátyás, a király" című kiállítására.
Már régóta készültünk rá, és nem is kellett csalódnunk! Tényleg minden jelentős tárgyat összeszedtek, ami csak elérhető volt, bár például hiányzott Mátyás halotti pajzsa, amit Párizsban őriznek, dehát semmi sem lehet tökéletes.
(Hozzáteszem, nem csak középkoros régészhallgatóknak érdekes... :-)
Ami pedig a végén még adott egy kis pluszt, az az volt, hogy az egész egy Kubinyi-idézettel zárult, és neki ajánlották a kiállítást. Persze valami rettentő intelligens vendég erre iszonyú okos megjegyzést is írt a vendégkönyvbe, amin jól kiakadtunk, pedig már igazán megszokhattuk volna. Nem tudtuk eldönteni, hogy az illető még életében nem hallott szegény Tanár Úrról, vagy épp ismerte és nem szerette, de tulajdonképpen tök mindegy, semmiképpen sem szép dolog. :-(
Mi mindenesetre örültünk ennek a tiszteletadásnak, és még a 75. születésnapjára kiadott emlékkönyv utolsó példányát is sikerült megvennem! Hiányoznak az órái... :-(
Na, ennyit mára, tegnap hajnali kettőig PowerPointot gyártottam, úgyhogy nem is nagyon vagyok képes értelmesen fogalmazni. Hétfőn visszatérek Bécs kies városába, és remélhetőleg lesz miről beszámolnom!

Amikor nem történik semmi...

Az elmúlt pár napban azért nem küldtem új bejegyzést, mert nem csináltam semmi érdekeset. Ültem a könyvtárban és olvastam, vagy itthon a gép előtt, és handoutot írtam, mert valamikor dolgozni is kell azért...
Holnap haza utazom, ha majd otthon történik valami izgis, majd beszámolok róla.
Addig is minden jót mindenkinek!

Khéjkszhakallúú!

Nem, nem nem romlott el a helyesírás- ellenőrzőm, csak tegnap koncerten voltam. Nem fogjátok kitalálni, a Kékszakállú herceg várán. Azt hiszem, ennek az operának és nekem az a közös végzetünk, hogy mindig csak hihetetlen akcentussal hallhassam Balázs Béla egyébként rendkívül szimbolikus szövegét.
Amikor harmadikos gimnazista koromban eljutottunk Bartókig, az énektanár behozta meghallgatni ezt a darabot, és mivel ő aztán rettentően műértő volt, igyekezett a művészileg legmagasabb szintű felvételt beszerezni. Csak egy gond akadt: ebben a változatban oroszok voltak az énekesek. Őszintén szólva nem tudom, hogy 20 év tanítási gyakorlattal hogyan gondolhatta, hogy 36 darab 17 éves képes lesz röhögés nélkül végighallgatni, hogy "Kaékshakallúú!" "Juuudit, jaöss-e... maég utannaam?" Mondanom sem kell, az óra botrányba fulladt, és a tanárnéni kijelentette, hogy mi mind barbárok vagyunk. :-)
Ezek után tegnap arcomon kaján kis mosollyal léptem be a Musikverein arannyal és puttókkal erősen túlterhelt épületébe, hogy újra meghallgathassam az ominózus művet, ezúttal a bécsi filharmonikusok, Fischer Ádám karmester, Iris Vermillion, német és James Johnson, angol anyanyelvű (többet nem tudtam róla kideríteni) énekesek előadásában.
Az igazság végül is az, hogy most már nem zavart az akcentus. Az első "kékszakállúnál" (kiejtést lásd a címben) azért elmosolyodtam, de onnantól kezdve a gerincemen föl-le futkosó cidri vette át a röhöghetnék helyét.
Bár koncertformátumban adták elő, tehát nem voltak díszletek meg kosztümök, ez az opera így is iszonyú ütős. Huh, még akkor is, ha az ember nem ismeri a sztorit. Én meg ráadásul emlékeztem rá, mert unalmamban annak idején legalább hússzor elolvastam az énekkönyvemben az elemzését (képzelhetitek, milyen sok értelmes dolgot csináltunk abban a 45 percben, ha ez izgalmasabb volt!).
Szóval, megérte. Meg kell szereznem, hogy újra meghallgathassam!
Egyébként előtte még eljátszották Mozart C-dúr szimfóniáját is, ami szintén nem rossz, de sajnos nem dacolhatott a férfilélek mélyreható elemzésének komolyzenei kifejezésével. (Bár erre azt mondta azon a bizonyos énekórán az egyik rebellis osztálytársnőm: "Tudja tanárnő, ha Bartók lelke ilyen volt, én csak sajnálni tudom érte." ;-)

Ha többet akartok tudni, mint az én szakavatatlan lelkendezésem:
http://hu.wikipedia.org/wiki/A_k%C3%A9kszak%C3%A1ll%C3%BA_herceg_v%C3%A1ra
És itt bele is kukkanthattok az operafilmbe, ahol kivételesen tisztességes magyar kiejtéssel hallható:
http://www.youtube.com/watch?v=7qLcAK3Uk7Q

(Ja, csak még egy dolog: azon túl, hogy szórakoztató szegény külföldieket hallgatni, amint küzdenek a magyar nyelvvel, azért tök jó, hogy van egy olyan operánk, amit világszerte eredetiben adnak elő a leghíresebb operaházakban és koncerttermekben. Most, hogy keresgéltem a neten, kiderült, hogy csak ebben az évben játszották már a milanói Scalaban, Barcelonában, Münchenben és most Bécsben is. Éljen Bartók!)

Képek a város napfényes oldaláról

Emellett a szépséges kút mellett vezet el az utam minden nap, amely a Kunsthistorisches Museum kétféle márványból készült Isis- szobrának másolatával van díszítve. (Ld. ott) Ez a látvány azért úgy megalapozza az ember kedélyállapotát... :-D

A Rathausplatzon igazi örömzenélés folyt. Voltak ott nagyon profi zenekarok:

És olyanok is, akik csak egyszerűen meg akarták mutatni, hogyan játssza a jó stájer legény a sramlit:

A kedvenc részem a dekorációból, amely az éghajlatot szimbolizálja. Bár nem tudom, ez mennyire csábító a turistáknak... De a töktermésnek jót tesz!

Az erdőtánc. Elöl megy a csörgős bácsi, aki ekkor már behódolt a tavasznak. Trickster a Tarkabarka hölgynek! (Ugye jól mondom?) ;-)

Lustálkodó bécsiek a Burggartenben:

Tavaszköszöntő

Immár második napja tombol a tavasz Bécs kies városában, és ettől elszállt a tegnapi rosszkedvem, mintha sose lett volna.
A hőmérséklet valahol 20- 25 fok között ingadozik, az égen csöppnyi gyapjas bárányfelhők úsznak, amelyek azonban képtelenek bármit tenni a csodálatos, D-vitamin és boldogsághormon-gyártó napsütés ellen, a szellőzködő lágy melegben hajladoznak a jázminok, a galambok és a más fajokba tartozó szerelmespárok vadul turbékolnak, szóval, az van, amit már minden népdalban megírtak. De én szeretem a klisés kikeletet!
A Rathausplatzon már teljes gőzzel készülnek a foci Európabajnokságra, ezért az ország minden régiója lehetőséget kap, hogy bemutatkozzon. Most Stájerország van soron, így a teret ellepték a bőr rövidnadrágban feszítő, borvirágos orrú népek, akik sramlit játszanak és tökmagolajlikőrt (nem vicc!) árulnak. Mivel útba esett, benéztem erre a vidám népünnepélyre, és a következő dolgokra jöttem rá:
- Sramlit lehet jól is játszani.
- Tulajdonképpen tök menő ez a bőrnadrág- dolog, főleg ha friss hegyi levegőn nevelkedett szőke félistenek viselik. (Az, hogy még 40 évvel később is hordják, nos, az már nem annyira...)
- A sonkás- tormás kenyérre jól csúszik az almaborból készült fröccs.
- A tökmag kiváló alapja a jól működő regionális gazdaságnak. Itt a következő termékek képviseltették magukat a már említett likőrön kívül: nyers tökmag, pirított tökmag, tökmagliszt, tökmagos kenyér, tökmagkrém, tökmagos raguval töltött sütemény, tökmagolaj, hidegen és melegen sajtolva, tökmagbenzin traktorokhoz, hirtelen ennyit tudtam megjegyezni.
Persze volt kultúrműsor is, így megtekinthettem a hagyományos stájer erdőtáncot, amit az erdészek járnak abból a célból, hogy a fák nagyra nőjenek, a szarvasok szépen hízzanak, teremjen sok makk, meg hasonlók. Alapjában véve a "Bújj- bújj zöldág..." egy változatáról van szó (termékenységi rítusok, hmm), de hogy legyen benne valami pláne is, a feketébe öltözött erdészbácsik és -nénik közé beugrott egy fehérben és piros pomponos sapkában lévő, tetőtől talpig csörgőkkel felszerelt alak is, akinek mindenféle turpissággal meg kellett akadályoznia, hogy rendesen járhassák a táncot (ellopta a koszorúkat, a többiek szemébe húzta a kalapjukat, stb.). Végül természetesen nem járt sikerrel, így neki is át kellett menni a kapu alatt. Biztos ő személyesítette meg a telet, vagy a gonosz koboldokat, vagy valami hasonlóan ősi és szimbolikus dolgot, ami azonban elbukik az újjáéledő természet körforgása miatt. (Tarkabarka hölgy? A te szakértelmedre számítok!) Mindenesetre a fellépők és a közönség is élvezte.
Aztán elmentem könyvtárba, és mikor végeztem, kiballagtam a Burggartenbe. Oda ugyan nem szerveztek semmilyen rendezvényt, de nem is kell, mert van ott élet anélkül is. Amint kisüt a Nap, a bécsi ifjúság kitódul a város parkjaiba, különösen ebbe, és egyszerűen élvezi a jó időt. A díszlépcsőn, ahol valamikor Sissi vonult fel- alá, most deszkások és görkorisok ugrándoznak, zsonglőrök gyakorolnak az évszázados fák árnyékában, mindenhonnan gitár- és énekszó, kuncogás, nevetés, viháncolás és hahota hallatszik, szóval, tavasz van! Éljen!

Die Stubenhockerin is kaputt gegangen

Emberek, én most lemegyek a Donaukanalhoz, és beleugrom. Az se zavar, hogy csak térdig ér a víz. Kész, sose fogok tisztességesen megtanulni németül. Ma volt a második órám a Mittelstufe III-as csoportban, ahová, amint már korábban említettem, a vizsgahelyzet indukálta hihetetlen adrenalinlökettel kerültem be, és ahová egyáltalán nem vagyok való. Kedden még egész pozitívan láttam a helyzetet, de mára elvesztettem a némettudásomba vetett hitem maradékát is. Most már tudom, milyen érzés volt annak idején a gimiban olyannak lenni, aki képtelen egy értelmes, hibátlan mondatot kinyögni angolul. (Németül ott nemigen kellett megszólalni, úgyhogy az nem játszik...) Azt hittem, azok az osztálytársaim csak lusták voltak vagy nem volt elég idejük, vagy valami hasonló, de nem. Tegnap, nem viccelek, 3,5 órát töltöttem a németházim megírásával, erre ma kiderült, hogy még a feladatot is félreértettem! Szégyen, gyalázat.
Iszonyú rossz érzés úgy ülni ott, hogy körülötted mindenki vidáman cseverészik, te meg kínkeservvel tudsz összerakni egy választ, és az is olyan messze lesz a tökéletestől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Na jó, panasznap vége, megyek olvasni a német sci-fimet, mert elhatároztam, hogy minden egyes nap gyakorolni fogok! Ahogy Taggart kapitány mondaná egy rendkívül rossz szinkronnal:
"Gib nie auf, ergib dich nie!" (= "Never give up, never surrender!"- Nein, nein, kein Englisch! Uff.)

Kísérleti adás

Azzal próbálkozom éppen, hogy a frissen letöltött Picasa progimmal könnyebb-e képeket feltölteni ide. Nem úgy tűnik, de ki kellett próbálnom! Egyébként a fénykép tegnap készült a klosterneuburgi Riesensaalban (leánykori nevén Sala Terrena).

Képek Klosterneuburgból

A Mókus örs teljes létszámban megjelent, és végre a fényképezőgépet is sikerült beállítani.

Ágnes, akinek elfújta a fátylát a szél...

Jézus/Hercules hibrid a Szent Márton templomból. (Igazából elvileg pálmaágat tart, de akkor is olyan, mint egy buzogány. Vagy esernyő.)

Kilátás a kolostorra egy kertészeti bolt kerítése mögül.

A kolostor udvara

A Mókus örs beveszi Klosterneuburgot

Tegnap a bécsi magyar régész/történész/művészettörténész különítmény (a továbbiakban: Mókus örs) kirándulást tett Klosterneuburg kies városába, ezzel komoly traumát okozva az érzékenyebb lelkületű helybélieknek.

Névválasztásunk eleve adta magát, ugyanis a busz nem máshonnan indult, mint magától a Karl Marx Hof-tól, mely egy iszonyatos méretű, árkádokkal tagolt modern épület, és büszke felirat hirdeti rajta, hogy kiről nevezték el. Hát igen, tőlünk nyugatabbra, ahol nem tapasztalhatták meg, milyen az ideológia a gyakorlatban, a szakállas bölcs nagy tiszteletnek örvend.

Miután járművünk felkaptatott a Leopoldsbergre, és megtekintettük a kilátást Bécs városára és a Dunára, elindultunk lefelé. Szerencsére az avar alatti mocsárként meghatározható erdei ösvény nem volt túl hosszú, így egyikünk sem törte ki a lábát, ellenben az aszfaltra érve rá kellett jönnünk, hogy ezek az osztrákok valószínűleg külön kézifékeket gyártanak a zergeösvényeiken lakók számára, ugyanis ha a városka utcái kicsit még meredekebbek, az autókat nem leparkolni, hanem fölakasztani kellett volna. Ha ott valaki elkezd futni, az egy lendülettel már vehet is egy kellemes fürdőt a folyóban... Persze, valamit valamiért, a kertek és a házak igencsak csinosak voltak!

Azért sikeresen megérkeztünk az épületegyütteshez, amelynek annyi periódusa van, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta. Először is ugye volt ott egy római alatábor (biztos voltak őskori kultúrák is, de ahhoz én nem értek...). Aztán a 12. sz.-ban alapított itt III. Lipót osztrák herceg egy templomot, ugyanis a legenda szerint, mikor Ágnessel (bizonyám!), a német császár lányával az esküvőjüket tartották, a szél belekapott a menyasszony fátylába, és levitte a fejéről. Ekkor az ifjú férj megfogadta, hogy ha egyszer megtalálja a kendőt, azon a helyen püspökséget alapít. Kilenc évvel később az immár kevésbé ifjú Lipót ezen a környéken vadászgatott, és hát mit nem látott egy fa ágai közé akadva, ha nem az ominózus ruhadarabot, amelynek csodálatosképp nem ártott sem eső, sem napsütés és éppoly gyönyörű volt, mint a lagzi napján! Azért biztos ami biztos, Szűz Mária is megjelent, és szólt a hercegnek, hogy aztán nem elfelejteni ám, amit ígért, ejnye- bejnye. Így aztán építettek is egy szép nagy templomot, de végül nem püspökség lett, hanem apátság.

A 14. sz.-ban átépítették az egészet gótikusra, hogy aztán egy jó része VI. Károly áldozatává váljon. Mária Terézia papája ugyanis azt gondolta ki, hogy ő az Escorial mintájára szeretne ide egy óriási, kolostorral egybekötött palotát, amely az ő és a Habsburg- ház örök dicsőségét hirdeti (fájt neki az a dolog a spanyol örökösödési háborúval, no). El is kezdtek építkezni, de az egésznek csak mintegy egynyolcada készült el, mikor Károly meghalt, és a lánya leállította a projektet. Mindenesetre még így is méretes lett. Most tehát van a templom, amit erősen neogotizáltak a 19. sz.-ban, a kolostor, mindenféle fajta középkori részletekkel és a barokk palotaszárny. A turistáknak bejáratot a Sala Terrenában, vagy más néven az óriások termében helyezték el, amely eredetileg egy kerti grottó lett volna, de soha nem készült el, és kétszáz évig borospincének használták.

Ide megérkezve be is fizettünk a vezetésekre, mert csak úgy nem bolyonghat ám az ember föl és alá egy ilyen helyen! Az első út a császári lakosztályokba vezetett, egy a többiek által "Manónak" elkeresztelt hölgyemény vezényletével, akinek láthatóan egyetlen vágya volt az életben, hogy végre megszabaduljon tőlünk. Pedig mi például nem is kérdeztünk tőle, ellentétben azzal az asszonysággal, aki, mikor idegenvezetőnk azt találta mondani, hogy ugye senkinek sem kell megmagyarázni, mi az a Pragmatica Sanctio, rettentően leordította Manó fejét, hogy ő nem azért adott ki 8 EU-t a jegyért, hogy aztán ne magyarázzák meg neki a dolgokat. Így a Pragmatica Sanctio meg lett magyarázva. Nekem egyébként nagyon tetszettek a termek, mivel irtó érdekes volt látni, hogy hogyan rakódik egymásra az, amit a rómaiakról akkoriban gondoltak, a szigorú katolicizmus és a barokk tobzódás. Gondolok itt most az olyan részletekre, hogy az ebédlőt a török ruhába öltözött Salamon királyt ábrázoló freskó díszíti, aki egy kínai porcelánnal és késsel- villával terített asztalnál falatozik, a festmény pedig mellett egy aranyozott cserépkályha áll, amin egy római érméről másolt tropaeum van. Abban a pár szobában komolyan mondom, több az allegória, mint amennyit hosszú távon ép ésszel el lehet viselni. Amikor a Habsburg- reprezentációt látom, mindig úgy érzem, kicsit közelebb kerültem ahhoz is, hogy a római császárokét megértsem.

A vezetés a kolostorban szintén érdekes volt, láthattuk pl. a verduni oltárt, ami a 12. században készült, rézből van, és zománccal díszítették. A baj csak az, hogy el van zárva egy üvegfal mögött, és két méternél közelebb nem lehet hozzá menni, ami azért elég sokat elvesz a látvány élvezetéből. Bár ez legalább még megvan, mert az alapítónő, Ágnes, és három gyermekének fémkoporsóját, pl. a franciák egyszerűen beolvasztottak ágyúnak, mikor Napóleon elfoglalta Bécset.

Miután ezeket a dolgokat megtekintettük, még maradtunk egy kicsit, és megpróbáltuk kitalálni, hogy hogyan tudjuk időzíteni a fényképezőgépeinket, aminek az lett a vége, hogy a kolostor udvarában álló szökőkút körül sprinteltünk körbe- körbe eszeveszett iramban, nehogy lemaradjunk a csoportképekről. Aztán leültünk ebédelni, persze a kerti lépcső közepére, mert okosan csak oda raktak fából készült ülőkéket (persze, így akarják rávenni az emberekt, hogy menjenek be a hihetetlenül drága kávézójukba! De mi nem hagytuk magunkat!). Dávid elhozta nekünk megmutatni az ötvöstárgyait, ugyanis ő jártas ebben a mesterségben, amiről meg valószínűleg azt hitte a többi látogató, hogy ékszerekkel akarunk csencselni. Mindenesetre mindenki jól megnézett minket, dehát már megszoktuk. ("Bocsánat, és van itt mit kiásni?...")

Délután még várost is néztünk egy kicsit, majd gyalog mentünk vissza a hegyre, amiről ugyan én azt hittem, hogy nem fog menni, mert a tüdőm többször is megadni készült magát (kissé meg vagyok fázva, és amúgy se vagyok valami nagy kondiban), de végül csak sikerült.

Amíg vártunk a megállóban, Noémivel hintáztunk is egyet a fiúk nagy örömére, akik vagy tízszer elordították magukat, hogy jön a busz, hátha elhisszük, és kiugrunk a hintából. Végül valóban jött, és rendben vissza is értünk Bécsbe. Szép ki nap volt, remélem, még sok ilyen lesz.

Képek a városból

Lakótárs és egyebek

Mire tegnap hazaértem Győrből, megérkezett a lakótársam is. Neve Natasha, származására nézve szerb, és konceptuális művész lesz, ha nagy lesz. Ne kérdezzétek, mi az, valami ilyen nagyon modern, multimédiás dolog. De azért szerintem ki fogunk jönni egymással, mert sok közös van bennünk, pl. mindketten szeretjük a Kinder csokit. :-P Amúgy csak egy hónapig marad, mert neki olyan az ösztöndíja.
Ma nagyon szép az idő, úgyhogy nem volt kedvem múzeumba menni, hanem inkább kimentem fotózni egy kicsit a városba. Be is teszek 1-2 képet.

Győr!

Amint azt már tegnapelőtt megírtam, tegnap átmentem középkoros kirándulásra Győrbe. Igazából nincs sok hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy mindenki, akit elriasztottak az eddigi tapasztalatok, bánhatja, hogy ezt most kihagyta, mert egyáltalán nem volt rossz. Kivételesen még az időjárás is kedvezett nekünk, a program nem volt túlzsúfolt (püspöki palota, székesegyház, lapidárium, múzeum, várfalnézés, ennyi), és én legalábbis kifejezetten kellemesen éreztem magam. De lehet, hogy csak a tanszéki társaság hiányzik annyira, hogy ha látlak titeket, rögtön jókedvre derülök! (Ja igen, és ha valaki véletlenül tudja, mi az a nyüstmozgató vezérlőlánc vagy a fonalsodrat- számláló, kérem, írja meg, ugyanis a múzeumban ez a két felirat okozta a csapatnak a legnagyobb fejtörést.) :-D

Fölrakok pár fényképet is, itt vannak:

A székesegyház melletti tér

A püspöki palota bejárata

A székesegyház belülről

A keménymag. Az a szörnyű, hogy Maximtól, Misitől és persze a tanár úrtól eltekintve asszem mi voltunk a korelnökök.

Azért nem lehet minden tökéletes...

Oké, hazajöttek a szomszédaim, és azóta úgy ordítanak valamilyen szláv nyelven, hogy azt valószínűleg nem csak én, de egész Bécs hallja. Remélem, megtartják azon jó szokásukat, hogy nem tartózkodnak sokat a szobájukban, mert őszintén szólva nem igazán vagyok kíváncsi a magánéletükre, még akkor sem, ha nem értem őket. A régi helyen legalább jó volt a szigetelés... (bár így utánagondolva, ezen a hangerőn az se segített volna...) Óh, a kollégiumi élet szépségei!

A kiskésit!

A mai napom a fészekrakás jegyében telt, ugyanis egyrészt bejelentettem magam a városi hatóságnál az új koliba, másrészt vettem pár dolgot, hogy otthonosabbá tegyem a helyet. (Mint Jennifer Garner tegnap a Junoban: "You know, it's called nesting." "Nesting, yeah. But you won't start collecting branches and dry grass, will you?"- Jó film, jó dumákkal. A másik kedvencem a címszereplőtől: "Há' naja. Zeusz mindenkit fölcsinált a környéken, de amennyire tudom, felesége csak ez az egy volt. Juno." Bár hőn szeretett tanáraink némelyike kivágta volna a leányzót a görög és a római istenvilág ilyen keveréséért, azért egy 16 éves terhes amerikai csajtól nem rossz. ;-) Nézzétek meg ti is, érdemes!)
Hmm, na, visszatérve a szálláskérdésre, lakótársam még mindig nincs. Ezen az adminisztrátornéni is csodálkozott, aki ma reggel legédesebb álmomból ébresztett föl a telefonjával, hogy adjam le a leltárat (már tegnap leadtam), de aztán abban maradtunk, hogy valamikor majd csak megérkezik az a szobatárs...
Szóval, délelőtt elmentem tányért meg ilyeneket venni, mert a konyha elvileg föl van szerelve, de ez gyakorlatilag nem annyira igaz, másrészt meg nem fogok a reggeli májkrémes kenyeremért átmenni az emelet túlfelére. Kiszemeltem egy áruházat a térképen, mert tudtam, hogy ott kapok mindent, ami kell. Persze épp be volt zárva átépítés miatt, úgyhogy nyakamba vettem a várost, háztartási bolt után kutatva. Ilyenkor az ember természetesen mindent talál, csak azt nem, amire szüksége lenne. Szó szerint kilométereket gyalogoltam, mire ráakadtam egyre, és bár a kést kicsit drágállottam, már nem volt erőm továbbmenni és megvettem a felszerelést.
Ezután kisebb kitérőkkel hazatértem, és nekiálltam elmosni a cumót. Kicsit elgondolkodtam, és véletlenül a szivacs szélét húztam végig a kés élén. Na, ekkor az addig ártatlan, recés konyhakésnek látszó tárgyról kiderült, hogy igazából életveszélyes fűrészfogas szamurájtőr, ugyanis nem csak a mosogatószivacsból, hanem rögtön az ujjamból is lekanyarított egy darabot. Miközben probáltam elállítani a vérzést, és az evőeszközök istenét szidalmaztam, de csak halkan, nehogy meghallja, tekintetem a bűnös pengére tévedt, és ezt a feliratot láttam rajta:
VICTORINOX. SWISS MADE.
Na jó, akkor már értem, mi került rajta annyiba. És azt is, hogy hogy a szöszbe vágta át félig az ujjam. Jó, kis túlzással, de akkor is. A svájci késesipar csodája, hogy a ménkű csapna belé.
Persze semmi kötszerem nem volt, úgyhogy a jól bevált, de kevéssé mutatós papírzsebkendő- hajgumi- kombóval kezeltem a problémát, majd lementem a gyógyszertárba ragtapaszért. A lelkem azonban még az ujjamnál is súlyosabb károsodást szenvedett az esettől, amit kénytelen voltam egy virágzó kaktusz és egy bambuszkorallal díszített, de akciós nyaklánc megvételével orvosolni. Utóbbit Ahmednél vettem, akinek keleti szuvenírboltja van egy sarokra a kolitól. Illetve, lehet, hogy Abdulnak, Abunak vagy Mehemednek hívják, de nekem inkább Ahmed- típusnak tűnt. :-) Megdicsérte a választásomat, a karkötőt, ami rajtam volt, mikor megtudta, hogy magyar vagyok, Budapest szépségét, szóval, született kereskedő a fazon. Kár, hogy a többi holmija túl drága az én pénztárcámhoz. De talán majd legközelebb alkudozom vele egy kicsit, mert tényleg szuper cuccai vannak egy hozzám hasonló kelet- rajongó számára. (Hmm, inkább mégsem. Az a gyanúm, hogy a végén nem én járnék jól.) :-)
Hát, ennyit mára, holnap Győrben leszek, mert hova jutnánk, ha kihagynám a szokásos középkoros kirándulást! (Szerencse, hogy nem Debrecenbe megyünk. Az problémásabb lenne.)

Hétköznap...

A dolgok kezdenek visszatérni a rendes kerékvágásba. Ismerkedem az új helyemmel, bár a lakótársam még nem érkezett meg, így az ő személye továbbra is jelentős rizikófaktort képvisel. Voltam ma a suliban is, ebédeltünk a menzán a fiúkkal, ennek kapcsán elmélázva azon, hogy a konyhásnénik mindenhol ugyanolyanok. Az eső esik, ma talán végre befejezem a handoutot, amit hétfőn elkezdtem, este pedig elmegyünk megnézni a Junót. Kábé ennyi, átlagos hétköznap, de néha az is kell.
(Ja, alattam egy zonogorista lakik, de szerencsére jól játszik, így nem zavar. Amíg nem az Allegro barbarót próbálja hajnali kettőkor.) :-)

A bolondok napja, avagy pizsama a laptoptáskában

Számomra a bolondok napja már tegnap elkezdődött, ugyanis ma kellett kiköltöznöm az eddigi szállásomról és áthurcolkodni egy másik koliba.
A lét egyik örökérvényű törvénye, hogy bár elmenetelkor elvileg ugyanannyi cuccod van, mint amikor jöttél, gyakorlatilag mégse férsz be a táskáidba. Este tízkor a hátizsákomon ugrálva komolyan elgondolkodtam ezen a nagy igazságon, miközben még ott várt egy halom ruha, amiről fogalmam sem volt, hova fogom rakni. Így került a pizsama az USB- kábel mellé. Éjfélre sikerült végeznem, és reggel a következő felszereléssel indulhattam útnak:
- 1 nagy görgős sporttáska
- 1 nagy túrahátizsák
- 1 kisebb bőrönd
- 1 nejlonszatyor, amiben egy ragyogóan csörömpölő lábos lett elhelyezve
- 1 laptoptáska, aminek a füle leszakadni készül, a pántja pedig folyton kioldódik (eddig ezt nem csinálta)
- 1 kistáska.
Hálistennek volt annyi eszem, hogy ezúttal hallgattam a szülői sugalmazásra és hívtam egy taxit, ugyanis kiderült, hogy ilymódon felmálházva néhány száz méter megtétele is fölér számomra egy spártai terepgyakorlattal.
Oda is értem az irodához, ahol le kellett adni a kulcsot. Az iroda zárva volt. A szerződésben az szerepel, hogy kilencig kell elhagyni a szobát, ők meg olyan kedvesek, hogy tízkor nyitnak. Még az előtérbe se akartak beengedni, hogy legalább sorba ülhessek! Ki is cseleztem őket, mert becsöngettem a német tanfolyamok irodájába, és ők kinyitották az ajtót. Így vártam egy ideig többedmagammal, akik szintén hasonló ügyeskedéssel jutottak be, mígnem jött egy színesbőrű leányzó, aki leginkább Queen Latifah-ra emlékeztetett. Miután konstatálta, hogy bár a dolgozók bent vannak, az iroda mégsincs nyitva, olyan patáliát rendezett a kaputelefonba, hogy kijött valaki, és le lehetett adni a kulcsot. A határozott fellépés néha csodákat tesz.
Ezután némi kevergés árán (rossz házszámra emlékeztem) a kollégiumot is megtaláltam, és sikeresen be is jelentkeztem.
Remélhetőleg ez lesz a végleges szállásom, és ez a hely sokkal szebb, mint az előző volt, viszont emeletenként csak egy konyha van. Egyébként a szlovén kulturális központ üzemelteti, úgyhogy lehet, hogy mire hazamegyek, már perfekt leszek a keleti Alpok népzenéjéből...
A lakótársam még nem érkezett meg, úgyhogy csak reménykedem, hogy jó fej lesz! Eddig még mindig szerencsém volt. :-)

There and back again

Na, itt vagyok, visszatértem a szép hosszú tavaszi szünetről. Majd' két hetet töltöttem otthon, és azt kell hogy mondjam, minden pillanatát élveztem. Voltam Hévízen, megünnepeltem a húsvétot a családdal, és mivel irtó hősies vagyok, még a suliba is bementem! Ezen kívül múlt hétvégén megmutattam Steffinek Budapest nevezetességeit, de erről majd retrospektív beszámoló következik, ha odaadja nekem a képeket. (Én azzal voltam elfoglalva, hogy nehogy eltévedjünk, úgyhogy a fotózás rá maradt.)
Vasárnap érkeztem meg Bécsbe, és üres lakás fogadott, ugyanis Sonja már elköltözött az új albérletébe, ahonnan rálátása van Schönbrunnra! (Bár azt mondja, csak a gazdasági épületekre, dehát akkor is!)
A tegnapi nap nagy részét a könyvtárban töltöttem. Történt ugyanis, hogy előjegyeztem úgy három héttel ezelőtt egy könyvet az egyetemi könyvtárban, merthogy ki volt kölcsönözve. Kaptam egy emailt úgy egy hete, hogy mehetek érte. Beballagok a könyvkiadó nénihez, ő szépen lecsekkolja az olvasójegyem, elkezdi keresni a könyvet. Nem találja. Visszajön, megint megnézi a számítógépet, újra elkezdi keresni, nem találja. Szól a kollégájának, akkor már ketten böngészik a polcokat, úgy sincs meg. Ekkor már vagy tízen áltak sorba mögöttem. Úgy két perc múlva sűrű vállvonogatások között visszatértek, hogy bár a könyv a rendszer szerint itt van, igazából szőrén- szálán eltűnt. Majd küldenek egy emailt, ha esetleg megkerül, de ne nagyon reménykedjek!
Ezen egy kicsit felhúztam magam, mivel már nagyon el vagyok maradva a tanulással, így vettem egy nagy levegőt, és elbumliztam a Hofburghoz. Hogy miért? Hát mert ott van az Österreichische Nationalbibliothek, ami nem meglepő módon az OSZK itteni nagytestvére. Akik ismernek, tudják, mekkora bajban kell lennem ahhoz, hogy otthon felmenjek a várba, mivel minden alkalommal az őrületbe kerget az a könyvtár. Például nem látok el az olvasóterem egyik végéből a másikba, és ez csak a legkisebb probléma. Így aztán kezdődő gyomorgörccsel nyitottam be a méretes kapun, hogy aztán kellemesen meglepődjek.
Ugyanis, bár a rendszer itt is szörnyű, de amíg a könyvemre vártam (csekély másfél- két óra alatt hozzák fel őket), sikerült nagyjából kiismernem a katalógusok szövevényes hálóját, és még a személyzetnek sem mentem az agyára! (Ja, türelmesnek kell lenni a szegény hülye külföldivel.)
Aztán mikor végre kezemben tarthattam az áhított művet, nekifogtam, és együltő helyemben elolvastam és kijegyzeteltem, mert több időt nem tudok rászánni. Este nyolcra végeztem vele, így megtapasztalhattam az "éjszaka a könyvtárban" jelenséget, amikor az emberen kívül már nincs ott más, csak az ügyeletes és néhány, olvasástól vörös szemű őrült könyvmoly/referátummal elkésett diák, és minden zaj százszor hangosabbnak tűnik, mint valójában. Izgis volt.
Egyébként az egész sokkal modernebb és otthonosabb, mint az OSZK, dehát ha kicsit sárgább és savanyúbb is, az a mienk. (No igen, például a fő olvasóterembe percenként vízpárát fújnak, hogy ne legyen olyan száraz a levegő. Bár a könyvtárosokat ismerve ezt nem azért csinálják, hogy a szegény nép szeme ne essen ki a helyéről, hanem hogy a könyvek lapjai ne károsodjanak. Ilyenek ezek.) :-)
Annak köszönhetően, hogy ilyen soká szabadultam, vethettem egy pillantást a ragyogóan kivilágított Heldenplatzra és a Rathausra is. Mindkettő gyönyörű, kár hogy nem volt nálam a fényképezőgépem.
Ennyit a könyvtári kalandjaimról, a tegnapi napnak még folyt. köv.