A Mókus örs beveszi Klosterneuburgot

Tegnap a bécsi magyar régész/történész/művészettörténész különítmény (a továbbiakban: Mókus örs) kirándulást tett Klosterneuburg kies városába, ezzel komoly traumát okozva az érzékenyebb lelkületű helybélieknek.

Névválasztásunk eleve adta magát, ugyanis a busz nem máshonnan indult, mint magától a Karl Marx Hof-tól, mely egy iszonyatos méretű, árkádokkal tagolt modern épület, és büszke felirat hirdeti rajta, hogy kiről nevezték el. Hát igen, tőlünk nyugatabbra, ahol nem tapasztalhatták meg, milyen az ideológia a gyakorlatban, a szakállas bölcs nagy tiszteletnek örvend.

Miután járművünk felkaptatott a Leopoldsbergre, és megtekintettük a kilátást Bécs városára és a Dunára, elindultunk lefelé. Szerencsére az avar alatti mocsárként meghatározható erdei ösvény nem volt túl hosszú, így egyikünk sem törte ki a lábát, ellenben az aszfaltra érve rá kellett jönnünk, hogy ezek az osztrákok valószínűleg külön kézifékeket gyártanak a zergeösvényeiken lakók számára, ugyanis ha a városka utcái kicsit még meredekebbek, az autókat nem leparkolni, hanem fölakasztani kellett volna. Ha ott valaki elkezd futni, az egy lendülettel már vehet is egy kellemes fürdőt a folyóban... Persze, valamit valamiért, a kertek és a házak igencsak csinosak voltak!

Azért sikeresen megérkeztünk az épületegyütteshez, amelynek annyi periódusa van, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta. Először is ugye volt ott egy római alatábor (biztos voltak őskori kultúrák is, de ahhoz én nem értek...). Aztán a 12. sz.-ban alapított itt III. Lipót osztrák herceg egy templomot, ugyanis a legenda szerint, mikor Ágnessel (bizonyám!), a német császár lányával az esküvőjüket tartották, a szél belekapott a menyasszony fátylába, és levitte a fejéről. Ekkor az ifjú férj megfogadta, hogy ha egyszer megtalálja a kendőt, azon a helyen püspökséget alapít. Kilenc évvel később az immár kevésbé ifjú Lipót ezen a környéken vadászgatott, és hát mit nem látott egy fa ágai közé akadva, ha nem az ominózus ruhadarabot, amelynek csodálatosképp nem ártott sem eső, sem napsütés és éppoly gyönyörű volt, mint a lagzi napján! Azért biztos ami biztos, Szűz Mária is megjelent, és szólt a hercegnek, hogy aztán nem elfelejteni ám, amit ígért, ejnye- bejnye. Így aztán építettek is egy szép nagy templomot, de végül nem püspökség lett, hanem apátság.

A 14. sz.-ban átépítették az egészet gótikusra, hogy aztán egy jó része VI. Károly áldozatává váljon. Mária Terézia papája ugyanis azt gondolta ki, hogy ő az Escorial mintájára szeretne ide egy óriási, kolostorral egybekötött palotát, amely az ő és a Habsburg- ház örök dicsőségét hirdeti (fájt neki az a dolog a spanyol örökösödési háborúval, no). El is kezdtek építkezni, de az egésznek csak mintegy egynyolcada készült el, mikor Károly meghalt, és a lánya leállította a projektet. Mindenesetre még így is méretes lett. Most tehát van a templom, amit erősen neogotizáltak a 19. sz.-ban, a kolostor, mindenféle fajta középkori részletekkel és a barokk palotaszárny. A turistáknak bejáratot a Sala Terrenában, vagy más néven az óriások termében helyezték el, amely eredetileg egy kerti grottó lett volna, de soha nem készült el, és kétszáz évig borospincének használták.

Ide megérkezve be is fizettünk a vezetésekre, mert csak úgy nem bolyonghat ám az ember föl és alá egy ilyen helyen! Az első út a császári lakosztályokba vezetett, egy a többiek által "Manónak" elkeresztelt hölgyemény vezényletével, akinek láthatóan egyetlen vágya volt az életben, hogy végre megszabaduljon tőlünk. Pedig mi például nem is kérdeztünk tőle, ellentétben azzal az asszonysággal, aki, mikor idegenvezetőnk azt találta mondani, hogy ugye senkinek sem kell megmagyarázni, mi az a Pragmatica Sanctio, rettentően leordította Manó fejét, hogy ő nem azért adott ki 8 EU-t a jegyért, hogy aztán ne magyarázzák meg neki a dolgokat. Így a Pragmatica Sanctio meg lett magyarázva. Nekem egyébként nagyon tetszettek a termek, mivel irtó érdekes volt látni, hogy hogyan rakódik egymásra az, amit a rómaiakról akkoriban gondoltak, a szigorú katolicizmus és a barokk tobzódás. Gondolok itt most az olyan részletekre, hogy az ebédlőt a török ruhába öltözött Salamon királyt ábrázoló freskó díszíti, aki egy kínai porcelánnal és késsel- villával terített asztalnál falatozik, a festmény pedig mellett egy aranyozott cserépkályha áll, amin egy római érméről másolt tropaeum van. Abban a pár szobában komolyan mondom, több az allegória, mint amennyit hosszú távon ép ésszel el lehet viselni. Amikor a Habsburg- reprezentációt látom, mindig úgy érzem, kicsit közelebb kerültem ahhoz is, hogy a római császárokét megértsem.

A vezetés a kolostorban szintén érdekes volt, láthattuk pl. a verduni oltárt, ami a 12. században készült, rézből van, és zománccal díszítették. A baj csak az, hogy el van zárva egy üvegfal mögött, és két méternél közelebb nem lehet hozzá menni, ami azért elég sokat elvesz a látvány élvezetéből. Bár ez legalább még megvan, mert az alapítónő, Ágnes, és három gyermekének fémkoporsóját, pl. a franciák egyszerűen beolvasztottak ágyúnak, mikor Napóleon elfoglalta Bécset.

Miután ezeket a dolgokat megtekintettük, még maradtunk egy kicsit, és megpróbáltuk kitalálni, hogy hogyan tudjuk időzíteni a fényképezőgépeinket, aminek az lett a vége, hogy a kolostor udvarában álló szökőkút körül sprinteltünk körbe- körbe eszeveszett iramban, nehogy lemaradjunk a csoportképekről. Aztán leültünk ebédelni, persze a kerti lépcső közepére, mert okosan csak oda raktak fából készült ülőkéket (persze, így akarják rávenni az emberekt, hogy menjenek be a hihetetlenül drága kávézójukba! De mi nem hagytuk magunkat!). Dávid elhozta nekünk megmutatni az ötvöstárgyait, ugyanis ő jártas ebben a mesterségben, amiről meg valószínűleg azt hitte a többi látogató, hogy ékszerekkel akarunk csencselni. Mindenesetre mindenki jól megnézett minket, dehát már megszoktuk. ("Bocsánat, és van itt mit kiásni?...")

Délután még várost is néztünk egy kicsit, majd gyalog mentünk vissza a hegyre, amiről ugyan én azt hittem, hogy nem fog menni, mert a tüdőm többször is megadni készült magát (kissé meg vagyok fázva, és amúgy se vagyok valami nagy kondiban), de végül csak sikerült.

Amíg vártunk a megállóban, Noémivel hintáztunk is egyet a fiúk nagy örömére, akik vagy tízszer elordították magukat, hogy jön a busz, hátha elhisszük, és kiugrunk a hintából. Végül valóban jött, és rendben vissza is értünk Bécsbe. Szép ki nap volt, remélem, még sok ilyen lesz.