Húsvét

Ezúton szeretnék kellemes húsvéti ünnepeket kívánni, mindenkinek finom sonkát és édességet, a fiúknak hímes tojást vékaszám, a lányoknak pedig sok locsolót (vagy épp keveset, de erről inkább hallgassunk)!

(A kép a Freyungon készült, az Altwiener Ostermarkt-on.)

Véletlenszerű városnézés

Ma kódorogtam kicsit a városban, ugyanis el kellett mennem a Westbahnhofra megvenni a jegyemet hazafelé. Jól is tettem, hogy nem halasztottam holnapra, mert, bár fogalmam sincs miért, de a teljes pénztársor káoszba süllyedt, és egy brillfülbevalós úriember rohangált fel és alá, azt ordítva, hogy akinek belföldi jegy kell, az azonnal álljon át az automatákhoz, aki helyjegyet akar, az meg húzzon az utazási irodába, szóval, sikerült még nagyobb zűrzavart keltenie. Mintegy negyed óra után sorra is kerültem, de mivel kártyával fizettem, csak utólag vettem észre, hogy a néni csak a kedvezményes vasúti kártyámat vette figyelembe, de azt már nem, hogy diákjegyet kértem! Enyhén mérges voltam.
A városon amúgy is kitört az őrület, mert bár látszólag sütött a Nap, igazából esett az eső, ezért az emberek vagy sprinteltek eresztől ereszig, vagy teljesen belassultak, mert nem láttak rendesen a kapucnijuktól.
Mindegy, azért kimentem a Freyungon lévő húsvéti piacra, és nagyon sok érdekes dolgot láttam, illteve néhányat vettem is. Majd rakok föl fényképeket, ha hazaértem. (Remélem, az utam olyan eseménytelen lesz, hogy arról nem lesz mit írnom!)

Még egyszer Sopron

Ja igen, találtam egy helyes térképet a belvárosról:
http://www.sopron.hu/sopron/main.php?param=262

Dungeons and Gladiators (Csak itt, csak most, csak nálunk!A soproni kalandok folytatódnak!)

Kicsit kezdtem elkedvtelenedni, de ekkor megleltem az írt lelki sebeimre, és kétfős seregünket levezényeltem a legendás Gyógygödörbe, ami többek között arról nevezetes, hogy az ódon pincehelyiségben már a 15. század óta mindig borkimérés működik. (Gömöri J. szóbeli közlése. Ha valaki másképp tudja, őt zargassa! Mindenesetre nekem tetszik ez a változat.) :-P
Nyugodtan állíthatom, hogy ez az a hely, amit nem szabad kihagyni, ha az ember kirándulást szervez a Hűséges Városba, még akkor se, ha a konyha és a bor színvonala néha ingadozik is kissé. Ma jó napot fogtunk ki, és a kellemesen fűszeres, forró babgulyás, tele puha husival és finom babbal, helyretette a kedélyemet. (Örökletes tulajdonságom, hogy egy megfelelő ebéd visszahozza az életkedvemet. Erre mindig tudok építeni.) Ó igen, és ehhez még hozzájött, hogy az egyik sarokból diszkrét kockacsörgést hallva odafordultam, és hát mit láttam, ha nem egy csapat kamaszt, amint bőszen szerepjátszanak. (Gratulálok srácok, stílusos helyszínválasztás! A következő fehérvári alkalomra a Pestispincékben fog sor kerülni.) ;-) Kicsit még eltársalogtunk arról, hogy egyik asztaltársunk, egy kedves középkorú házaspár férfitagja velős pirítóst evett, és ékes magyar-német-angol keveréknyelven megvitattuk velük, hogy mi a jó velős pacal titka. (Bár Steffinek és nekem nincsenek személyes tapasztalataink e téren.) A szociális interakciótól felderülve borra már nem is volt szükségünk, pedig szerettem volna, ha barátném megízleli a nevezetes kékfrankost, de sajnos ő nem rajong az efféle nedűkért.
Kibukkanva a részben dungeonné átlényegült pincéből mintha az addig zord arcukat mutató capitoliumi istenek, szentek és más vallási entitások is ránk mosolyogtak volna, és pont kifogtuk azt a fél órát, mikor kinyitották a Kecsketemplomot, úgyhogy belülről is megnézhettük.
Sőt, mi több, a főtéri szuvenírboltot is nyitva találtuk, ami azt eredményezte, hogy Steffi gazdagabb lett a következő emléktárgyakkal: 5 képeslap, 3 különböző motívummal hímzett tűpárna, egy népviseletbe öltözött párt ábrázoló só- és borsszóró és egy rátétdíszes nemezdoboz. Én igyekeztem legalább a kékfestő- terítők és a diszkrét mintákkal díszített kerámiák felé terelni, de azt mondta, előzők túlzottan emlékeztetnek az ő otthoni népviseletükre, utóbbiakat pedig csak eltörné. Vállat vontam, és arra gondoltam, hogy végülis ezeket a dolgokat a német turistáknak csinálják, barátnőm pedig történetesen része ennek az alhalmaznak. Legalább támogattuk a helyi gazdaságot.
A Gyógygödörben kapott útmutatás segítségével most már a Szent Mihály templomot is megtaláltuk, de hogy azért ne legyen teljes az örömöm, észrevettem, hogy valahol az Ikva- parti keskeny, macskaköves utcákon, melyek néhol szicíliai kisvárosok lerobbant báját idézik, elhagytam nehezen szerzett kokárdámat. Erről az az átkozott gombostű tehetett, amit nem tudtam úgy feltűzni, hogy ne csússzon ki, de hát nem mondhatja senki, hogy nem tettem meg mindent az illő megemlékezésért.
Végül, mivel Steffi szeretett volna egy olyan helyet találni, ahonnan szép a kilátás, én pedig történetesen tudtam egyről, elballagtunk a Bécsi dombra. Ez így nagyon ártatlanul hangzik, ugye? Nos, hát, töredelmesen be kell vallanom, hogy ez a halom bizony azonos Scarbantia amphitheatrumával. Nem tagadhatom meg magam, sajnálom. De a kilátás tényleg szép volt, és még Russel Crowe-osat is játszottam, a kutyasétáltatók nagy örömére. (Bár a fényképeken én egy kicsit kevésbé mutatok daliásan, de ha engem is annyit Photoshoppolnának…) ;-P
Az állomás felé menet még vettünk egy- egy krémest, amit várakozás közben meg is ettünk, majd Steffi felült a Bécsbe tartó vonatra, én pedig elindultam rokont látogatni. Összességében, jó kis nap volt, és örülök, hogy ha csak félig is, de soproninak vallhatom magam.

További történelmi városok

Ma reggel meglátogattam az unokatesómat, aki épp a visegrádi királyi palotát modellezi 3D-ben. Miután megnéztem, hogy áll a dologgal, és megígértem, hogy amiben tudok, segítek, visszaindultam Bécsbe, vonattal.
Ebben ugyan nincs sok meglepő, de abban annál inkább, hogy találkoztam a GYSEV leglelkesebb nagyváradi lokálpatrióta kalauzával. (Bár valószínűleg nem túl nagy a verseny ezért a címért.) Ugyanis miután én voltam az egyetlen magyar utas, ő nagy unalmában szóba elegyedett velem, és mikor mondtam neki, hogy régészetet tanulok, rettentően megörült, és elmesélte, hogy ő tulajdonképpen Erdélyből való, majd sztorizgatni kezdett kedves szülővárosáról és annak környékéről. Mint kiderült, még ha néhol kissé elferdítve is, de ismer minden történelmi tényt, mítoszt, mesét és városi legendát, ami ehhez a térséghez kapcsolódik, Várad török ostromának történetétől a Csinszka apukájának csucsai kastélyában lévő könyvtár sorsáig.
Szívesen hallgattam, mert igazi mesemondó volt, és csak remélni tudom, hogy a gyerekeinek is tovább tudja adni ezeket a dolgokat, mert az mindig szép, ha az ember ismeri az ősei szülőhelyét. Én a magam részéről úgy érzem, sose fogok eleget tudni se Sopronról, se Fehérvárról.

Scarbantia dicsérete avagy barangolás Castrum Suprunban*- 2008. március 15.

Khm. (Belecsap a húrokba.)
„Eddig Ausztria földjén termettek csak a…” (A hallgatóság gyümölcsöket és záptojást kezd dobálni a blogíró irányába, azt ordítva, hogy ezt így ugye nem gondolja komolyan. Nevezett személy elvonul, és újra átgondolja.)

Naszóval ennyit a könnyed bevezetésről, ha valaki esetleg még nem jött volna rá, arról szeretnék írni, hogy tegnap elmentünk Steffivel Sopronba, őseim egy részének városába, kirándulni.

Utunk jól kezdődött, ugyanis a hét többi napjával ellentétben a szombat ragyogó verőfénnyel köszöntött ránk. Az égen sehol egy felhő, és ahogy MBG egyszer Járványtan- órán megjegyezte, „zöldelltek a madarak és csiripeltek a fák”. Túláradó jókedvemet ugyan rögtön mérsékelte egy kicsit, hogy a villamos ismeretlen okból tizenöt percet késett, de azért a vonatot elértük. A kábé másfél órás úton Steffi végig a tájat dicsérte, amit én nem igazán értettem, amíg el nem mesélte, hogy ő a lengyel határ mellett lakik egy kis faluban, és a helyiek minden 2 m-nél nagyobb buckát már hegynek neveznek. A Bécsből kivezető vasútvonalon pedig, bizony- bizony, még az Alpok hófödte csúcsai is látszanak néha. (Oké- oké, azokon azért én is ámuldoztam egy sort.)
Aztán jött a kalauz, aki kokárdát viselt. Tudni kell, hogy elég rossz éjszakám volt, és aznap reggel kávét se főztem, mert túl álmos voltam a mosogatáshoz, de azért a trikolórt látva lassan eljutott az agyamig, hogy hoppá, ma nem akármilyen nap van, hanem március 15-e. A sokktól csökkent értékű nyelvtudásommal küzdve megpróbáltam elmagyarázni útitársnőmnek, hogy nekem mindenképpen szereznem kell egy kokárdát, mert anélkül elsüllyednék a szégyentől, mire ő megnyugtatásomra közölte, hogy mivel angolul beszélgetünk, úgyis mindenki külföldi turistának fog nézni. Erre, bár nem láttam magam, de valószínűleg olyan fancsali képet vágtam, hogy Steffi végül megsajnált, és azt mondta, eljön velem „kitűzőt” keresni.
Szerencsénk volt, ugyanis a vasútállomásról a belváros felé haladva találtunk egy virágüzletet, ahová pánikban becsörtetve és a frászt hozva az eladó nénire, végül mégiscsak sikerült vennem egyet, igaz, már csak a gombostűs fajtát. Így, hogy immár újra tisztes honleánynak érezhettem magam, továbbindultunk.
A Széchenyi térre érkezve még elkaptuk a megemlékezés utolsó pillanatait, így elmagyarázhattam, hogy milyen jó nekünk, ugyanis az ünnepségek elején és végén nem ugyanarra a zenére kell vigyázba állnunk, majd követtük a tömeget a főtérre. (Ezúttal nem túlzás a tömeg kifejezést használni, komolyan, én még sose láttam ennyi embert Sopron utcáin.) Itt gyorsan leültünk az egyik kávézóba, ahol némi jegeskávéval próbáltam újraéleszteni elhalt agysejtjeimet, több- kevesebb sikerrel, ugyanis a néptánc- műsor szüneteibe beiktatott verseket és beszédeket sikerült valamilyen szinten Steffi számára is érthetővé tennem, aki többször kijelentette, hogy a magyarnál furcsább nyelvet ő bizony még életében nem hallott, pedig megfordult már itt- ott. (Tényleg sok helyen járt, ahogy mesélte.)
A helység kalapácsának éves előadását már kihagytuk, mivel azt még legjobb formámban és szótárral felszerelkezve sem tudnám lefordítani, inkább megpróbáltunk fölmászni a Tűztoronyba, de sajnos április 1-ig zárva van. A múzeumokkal sem volt szerencsénk, és azt hittük, a Kecsketemplomba se fogunk bejutni, ezért rövid sétát javasoltam a Várkerületen városfalnézés, ebéd és a Szent Mihály templom megkeresése céljából.
A kinézett palacsintázóról kiderült, hogy ugyancsak zárva van, a templom felé menet eltévedtünk, a városfal árnyékában pedig tónak beillő pocsolyákon kellett átgázolnunk az elmúlt napok esőzései miatt (ez ám a biztos védelem a turistáktól!), így visszafordultunk a főtérre, mert oda legalább biztosan eltaláltunk.

* Egyenlő esélyeket a Rómásoknak és középkorosoknak!

Egy másik bécsi útról…

Ja igen, Szilvi barátnőm olyan aranyos volt, hogy küldött nekem egy Balassi- verset, amelyben Bécsről is szó esik. Be is rakom ide, mert örültem neki, még egyszer köszönet érte. Le lehet vonni belőle a következtetést, hogy a mi Bálintunk bárhol, bármikor kiválóan tudott szórakozni. (Bár amikor elmeséltem Sonjának, miről szól a vers, közölte, hogy micsoda tipikus szemét macsó pasi. Ennyit a magas irodalomról.) ;-)

HATVANODIK: BÉCSI ZSUZSÁNNÁRÓL S ANNA-MÁRIÁRÓL SZERZETTE
az "Doklei sem se divicicom bila"nótájára, vagy amaz lengyel nótára: "A pod liesem"

1

Az Zsuzsánna egy szép német leán,

Bécsben lakik Tífingráb utcáján,

Piros rózsa tündöklik orcáján,

Szép kaláris tetszik az ajakán,

Kit sok vitéz kíván

Szép voltát csudálván,

De csak héában szeretik sokan.

2

Vagyon ennek egy szép atyjafia,

Kinek neve víg Anna-Mária,

Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,

Mert mint nénje, szép, s nincs semmi híja:

Arany színű haja,

Mint egy gyöngy az foga,

Tiszta mézzel foly ő édes szava.

3

Egy társommal midőn én ballagnék,

Szerencsére reájok találék,

Rájok nézve ottan felgerjedék,

Jó társom is szerelemben esék.

Ők ottan éleszték,

Kedveket jelenték,

Vélek azért mi megesmérkedénk.

4

Kezet fogván egymással azontúl,

Házban lépénk mindnyájan utcárúl,

S mint az méhek szegfű szép virágrúl,

Mézet szedénk egymás ajakárúl;

Minden bánatunktúl

Ott mi esénk távul,

Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

5

Többet szólnom dolgunkról nem szükség,

Elég, hogy megvolt minden édesség,

Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,

Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,

Ki ugyan nem elég

Bús szívemnek, mert ég,

De versemben itt légyen immár vég.

6

Kurta oktáván a sovány böjtben,

Pozsony városából kimentemben

Szerzém ezeket ilyen versekben

Táncnótára egy kisded énekben,

Az másfélezerben

És nyolcvankilencben,

Hogy bécsi virág juta eszemben.

Singin’ in the Rain

Tegnap és ma az égvilágon semmi érdekfeszítő nem történt. Az eső esik, én ülök itthon, zenét hallgatok (és énekelek hozzá, mert most senkit sem zavarok vele), szakirodalmat olvasok, és… és ennyi.
Tegnap elugrottam ásatási megbeszélésre, és azt hiszem, ez lesz eddigi életem egyik legérdekesebb feltárása. Na, nem azért, mert a lelőhely annyira izgalmas (fémfeldolgozó műhely, ahol a kibányászott ércet szállítható állapotba hozták, majd kötélpályán leküldték a völgybe), hanem azért, mert Salzburg mellett van, fönn a hegyekben, bent az erdőben, nem messze egy forrás, aminek a vize nyáron is jéghideg és a tanárnő szerint kristálytiszta… Szeretem az Alpokat, még akkor is, ha esik az eső. (Tapasztalataim szerint júliusban is szinte minden éjszaka jön egy kisebb- nagyobb zápor, de hát ettől olyan szép zöld minden.) Izgis lesz, az biztos, főleg, hogy kiderült, messze Máté és én rendelkezünk a hallgatók közül a legnagyobb ásatási tapasztalattal. Na, ezt se hittem volna, hogy megeshet velem, akinek az előző nyarat kivéve mindig azon kellett aggódnia, hogy meglesz-e az ásatási gyakorlata. (Jó, jó, azért legutóbb nagyon igyekeztem, és nyolc hetet tudtam kint lenni a terepen, de hát még így is…) Huh, már alig várom.
Szóval, most punnyadok, de holnap, ha minden igaz, és az időjárás kicsit kegyesebb lesz, elmegyünk Steffivel Sopronba, és szétnézünk. (Bár azért van annak némi nosztalgikus, egy bizonyos középkoros kirándulást idéző hangulata, mikor az ember szétázik és megfagy Sopron kies városában.) :-D

„A nagy kunszt” II. rész – 2008. március 12.

Aztán jöttek a rómaiak! Egyrészt volt néhány igen látványos szarkofág, amazonok harcával, játszó gyerkőcökkel, meg hasonlókkal, megcsodáltam a Grimani- reliefeket, amik egykor egy praenestei (ma Palestrina, Olaszo.) díszkutat ékítettek, és kölykeiket szoptató anyaállatokat ábrázolnak, valamint a kétféle márványból faragott Isis- szobrot, ami olyan, mintha festve lenne, pedig csak a ruháját másféle kőből csinálták. Itt tartják a Theseus- mozaikot is, amit látva az ember elgondolkodik azon, hogy manapság miért nem tudják ilyen jól ötvözni a látványt és a mondanivalót?
Ezeken a dolgokon mélázva egyszer csak szembe találtam magam, na kivel mással, ha nem Marcusszal! No jó, előtte még ott volt Caesar és Augustus is, meg a Senatus Consultum de Bacchanalibus, de hát ki más uralhatná a portrétermet, ha nem a filozófus- császár, Septimius Severusszal karöltve (vagy inkább büsztöltve, merthogy ugye karjuk nincs szegényeknek)!
Ekkorra a fiúk utolértek, ugyanis ők többet bóklásztak az egyiptomiaknál, még én törekedtem előre a Birodalom felé, és igencsak furcsálkodva nézték, amint üdvözült mosollyal rohangálok fel- alá, és praenomenjükön szólítom a nagyrabecsült uralkodókat, néha olyan kitételeket téve, hogy Traianusnak továbbra is tapírfeje van, Marcus pedig egyszerűen szép. Aztán azonban őket is megszállta az ihlet, és ekkor rájöttem, hogy miért kell vigyázni, ha az ember egy őskor- népvándorlóssal és egy népvándorlás- középkorossal megy antik gyűjteményt nézni, ugyanis bősz elméletgyártásba kezdtek, amihez, nem tudtam ellenállni, én is csatlakoztam. Végül a következő publikációkat terveztük leadni a KHM évkönyvébe:
- Nemváltoztatás a római kori Egyiptomban. (Néhány kétes identitású múmiaportré miatt)
- A Hupikék törpikék művészettörténeti előzményei a bronzkori Hellászban. (Frígiai sapkás táncoló alakok valami szertartásos edényen.)
- A hapsik a tarajos sapkában, avagy a punk mozgalom kezdetei. (etruszk kisbronzok)
A legjobb rész azonban akkor következett, mikor valamelyik Aszklépiosz- szentélyből származó fogadalmi ajándékokhoz értünk, melyek mindenféle testrészeket mintáztak. Egyik társam örömmel felkiáltott:
- Nézzétek, milyen aranyos kis fülek! – majd néhány másodperccel később – Nem, azt hiszem, ezek mégsem a fülek lesznek. – Az adott műtárgyak ugyanis azok voltak, amiket a szégyenlősebb kutatók csak „mandula alakú apotropaikus motívumként” szoktak meghatározni, és minden bizonnyal nőgyógyászati problémákkal küzdő hívők adományozták a templomnak. Azonosítván a testtájakat, a fiúk élénk vitába bocsátkoztak arról, hogy Afrika bizonyos részein mit is vágnak ki és mit varrnak össze, buzgón mutogatva a rendelkezésre álló modelleken, még én szemérmes hallgatásba burkolóztam, és reménykedtem, hogy más nem ért a teremben magyarul.
Megtekintettük még a görög vázákat és a tanagrai terrakottákat is, amelyek hírükhöz méltóan bájosak és életteliek.
Aztán továbbhaladtunk, és megérkeztünk a népvándorlás- kori kincsleletek termébe, ahol mintegy háromnegyed órán keresztül bámultuk guvadt szemekkel a Nagyszentmiklósról, Osztropatakáról, Szilágysomlyóról és az egykori monarchia más tájairól idehozott leleteket.
Jaj, majd kifelejtettem a gemma- és kámeagyűjteményt! Köszönhetően ugyanis az olyan, gyűjtögető hajlamokkal megáldott Habsburg uralkodóknak, mint II. Rudolf, VI. Károly vagy III. Ferdinánd, a KHM rendelkezik a világon az egyik legnagyobb és leghíresebb kollekcióval ezekből a tárgyakból! Bizonyám, láttam a Gemma Augustea-t, meg a Ptolemaida kámeát-t, meg a sasos és az oroszlános kámeákat, és közelről még lenyűgözőbbek, mint a képeken.
Aztán ott voltak még az ókeresztények, egy meglehetősen fura portréval, ami igen késői, és egy Eutropius nevű fazont ábrázol, fondo d’orokkal és diptychonokkal, és persze, egy külön teremben a magdalensbergi ifjú, amihez az elmúlt évszázad egyik legnagyobb pofáraesése fűződik.
A nyolcvanas években ugyanis rájöttek, hogy a fennmaradt római nagybronzok egyik legprominensebb darabja igazából egy reneszánsz másolat az eredetiről, amit a 19. sz.-ban véletlenül elküldtek Spanyolországba, mint másolatot, és annak rendje és módja szerint el is veszett a napóleoni háborúk alatt. (Vagy ágyút öntöttek belőle, vagy most valamelyik távol- keleti vagy dél- amerikai milliárdos magángyűjteményében pihen, mindenki szeme elől rejtve.) Na, erre szokás azt mondani, hogy égés. Nem baj, azért szép szobor.
Ezután még megnéztük az egyik ideiglenes kiállítást is, amelyet a tajvani palotamúzeum műkincseiből rendeztek. Ez pont olyan nagy hatást gyakorolt rám, mint hőn szeretett rómaijaim dolgai. A 18. századi porcelántálkák, amiket mintha az IKEÁból hoztak volna át, a jádéba faragott zsánerjelenetek, a 13. századi csendélet két bambuszszárról, amik mintha bármikor elkezdhetnének hajladozni a szélben, és a több, mint tíz méter hosszú (de valószínűleg keveset mondok) selyemfestmény, ami egy várost ábrázol, a rizsföldekről haladva az elővárosokon át a kikötőbe, majd a templomokba és palotákba is bekukkantva, a legapróbb részletekig kidolgozva… Mindenképp meg akartam szerezni a katalógust, de felháborítóan sokat kértek érte, különösen, hogy az antik gyűjteményé ugyanolyan kivitelezésű volt, és feleannyiba került. Végül be kellett érnem azzal, de aztán csalódottságomat rögtön az orruk alá is dörgölhettem, mert megközvéleménykutattak, és a Museumshopnak adtam a legalacsonyabb pontszámokat. Miután a kérdőív kitöltése közben el kellett gondolkodnunk azon, milyen is volt az egész, végül arra jutottunk, hogy tök jó, csak épp állati rossz a tárgyak megvilágítása, még azoké is, amik nem fényérzékenyek, a termek kissé rendszertelenül követik egymást, mert hol időrendben haladnak, hol meg tárgycsoportok szerint, és tényleg lehetnének emberbarátibb áraik. Ettől eltekintve azonban nagyon sok érdekes és szép dolgot láttunk, majdnem 6 órát töltöttünk bent, és valamikor a közeljövőben sort kerítünk a képtárra is!
Aztán este végre sikerült a német lányokkal egy megfelelő helyre mennünk, és jót táncoltunk és énekeltünk. Sonja hazament a hétvégére, mert az operatőr barátjának premierje lesz. Annyit beszélt róla, hogy már tényleg kíváncsi vagyok arra a filmre!

„A nagy Kunszt” I. rész – 2008. március 12.

Ma esős napra virradtunk, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a bécsi magyar régészkülönítmény másik két tagjával beirányozzuk a Kunsthistorisches Museumot. A monszunévszakhoz hasonlatos időjárással bátran dacolva meg is érkeztünk, és némi tanakodás után arra jutottunk, hogy bőven elég lesz nekünk mára az antik gyűjtemény is, a festményeket meg majd megnézzük legközelebb.
Mikor beléptünk az épületbe, az jutott eszembe, hogy mennyire le voltam nyűgözve, mikor otthon először láttam belülről a Szépművészeti Múzeumot. No igen, a pesti dolgok általában nyugodtan definiálhatók úgy, mint a bécsiek kistestvérei, és ez ezesetben sincs másképp. Miután magamhoz tértem a Canova- szobor és a lépcsőfeljáró csodálatából, megkezdhettük sétánkat.
Az egyiptomi gyűjteménnyel indul a termek hosszú sora, és én itt rögtön rá is döbbentem, hogy bizony, emlékeimmel ellentétben nem töltöttem föl a fényképezőgépem elemeit. Ezen dühöngtem egy kicsit, de aztán inkább a látványnak szenteltem magam, hogy majd a képdobozom nélkül is fel tudjam idézni. (Egyébként el fogom kérni a fiúk képeit, meg azért én is csináltam egy párat, úgyhogy annyira nem súlyos a helyzet.)
A jó öreg „gyipókról” mindig is tudtam, hogy kicsit furcsa ízlésük van, de azért hogy az egyszeri manusznak olyan szarkofágfedőt csináljanak, amit úgy, ahogy van be lehetne rakni egy karikatúragyűjteménybe, az azért engem is meglepetésként ért. Máskülönben nagyon érdekes volt látni a sírokban talált kajákat (legalább 15- 20 féle maradványt sorakoztattak fel), a tökéletes állapotban megmaradt sminkkészleteket, cipőket és gyöngyből fűzött múmiadíszeket, na meg persze a gyönyörűen kifestett fakoporsókat, az ékszereket és a színes, sokszor ragyogó mázas kerámiákat. (A híres vízipaci csak egy a sok fajanszból készült gyönyörűség közül!) Mellesleg van egy átszállított sírkamrájuk is, a Halottak könyvéből származó jelenetekkel díszített termeket pedig eredeti ókori oszlopok tartják, ami ugyan a mai normák szerint vitatható, de vitathatatlanul jól néz ki.

A Ptolemaioszokon keresztül a görögökhöz vezetett a kiállítás. A szobrokat nem akarom hosszasan taglalni, nagyon szépek voltak, mint az antik műalkotások általában. Amit különösen izgalmasnak találtam, az a trysai Heroon (Hérosz- szentély? Sajnos nem tudom a magyar terminológiát, ezúton is elnézést kérek minden antikostól, ha hülyeségeket írok) fríze volt, ahol a sokattűrő Odüsszeusz messzehordó íjával épp leöli a kérőket. Az utóbbi időben amúgy is kicsit jobban elmélyedtem a tarkaeszű hős kalandjaiban, úgyhogy nagy örömmel fedeztem föl, hogy a dombormű a legapróbb részletekig hűen követi az eposzt, de hát ez azért elvárható.

Uta, Ekkehard és a töltött káposzta

Ma iskolai napom volt, úgyhogy el is villamosoztam az egyetemre, és beültem a Középkori viselet órámra. Namármost, itt a szemináriumok úgy néznek ki, hogy a tanár felvet egy témát, a diákság elkezdi megtárgyalni, és ha már nagyon nagy hülyeségeket beszélnek, akkor a prof közbeszól és újra a helyes mederbe tereli a vitát. Itt ez mondjuk csak többé- kevésbé működött, mert tele volt elsősökkel a terem, akik például szegény Justinianus fibuláját a ravennai mozaikon nem átallották brossnak nevezni. Ezen Mátéval majdnem eldobtuk az agyunkat, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy a tanárnőnek emiatt többet kellett magyaráznia. Én a magam részéről iszonyatos kínokat álltam ki, ugyanis a képek láttán rengeteg ötletem támadt, de nem bírván kellő mélységében a nyelvet, csak ültem feszengve, attól tartva, hogy ami eszembe jutott, az már elhangzott, csak nem értettem, és leégetném magam. Máté biztosított, hogy ez nem így volt, de csak óra után, akkor meg már mit értem vele? Sürgősen gyakorolnom kell az ékes német nyelvet. A mai kedvenceim egyébként a naumburgi dóm sírszobrai lettek, melyeket minden gótika és divatbolondnak csak ajánlani tudok. Az Uta nevű hölgyeményt például bármikor berakhatnák modellnek egy mai divatlapba, olyan menőn viseli a kis magasnyakú köpenykéjét.

Aztán volt Európa és az Újvilág órám is, ahol a tanárnő rábólintott, hogy enyém legyen a kora- újkori kerámia az Atlanti térségben, így bizony igencsak felvidulva mentem el beiratkozni a könyvtárba.

Itt a tegnapihoz képest igencsak keveset kellett adminisztrálni, aminek nagyon örültem, és most már kezdem végre újra egyetemistának érezni magam, nem csak egy elveszett idegennek. Hiszen van diákigazolványom, diákbérletem, be vagyok iratkozva a könyvtárba, ezzel nagyjából meg is szereztem társadalmi státuszom megfelelő szimbólumait! (Bocsika, flashback a viselet-óráról.)

És hogy hogy kerül ide a töltött káposzta? Hát, először is jól hangzott a címben, másodszor pedig azt ebédeltem. Ilyen egyszerű. (Igen, az még mindig a vasárnapi töltött káposzta. És még mennyi van belőle... Még jó, hogy ez az egyetlen kaja, ami annál jobb lesz, minél többször melegítjük.)

Holnap pedig, ha minden jól megy, irány a Kunsthistorisches Museum...

Bizánc és a barbarikum- 2008. március 10., hétfő

Nem, kedves olvasók, most kivételesen nem régészeti/történeti tárgyú eszmefuttatást fogok tartani, a címmel csupán a bécsi helyzetet szeretném leírni. Ma ugyanis kiviláglott, hogy a tisztes osztrákoknak két egyformán rossz tulajdonsága van:
1. A legegyszerűbb dologhoz is annyi adminisztrációt vetnek be, hogy a végén már azt sem tudod, mit is akartál elintézni.
2. Bizonyos rétegeik mélységes megvetéssel viseltetnek minden külföldi iránt, és ezt kifejezésre is juttatják.
Az első szörnyűséggel akkor találtam szembe magam, mikor elmentem az Erasmusos megbeszélésre, és ott megkapván a diákigazolványomat nagy lelkesedéssel elindultam Semesterkartét, azaz féléves diákbérletet váltani.
Lebattyogtam a schottentori BKV- kirendeltséghez (végülis Bécs is B-vel kezdődik, úgyhogy nyugodtan hívhatom így, nem?:-), ami teljesen dugig volt. Sikerült kiderítenem, hogy ez azért van, mert ahhoz, hogy vehess egy tanulóbérletet, egy olyan űrlapot kell kitöltened, ahol talán csak a cipőméreted nem kérdezik meg, de lehet, hogy csak nem fordítottam meg a lapot. Ezenkívül be kell mutatnod a diákigazolványod, ami a tisztességes helyekkel ellentétben (igen, ebből a szempontból Pest is egy tisztességes hely) csak egy darab papír, ami állati könnyen szakad, gyűrődik, stb., és az igazolásod, hogy igen, tényleg Bécsben laksz, és nem akarsz Ukrajnában (tetszőleges ország behelyettesíthető) Semesterkartékkal seftelni. Nem tudom ugyan, hogy az mire lenne jó, de így van.
A dossziémat féltérden egyensúlyozva végül nagy nehezen kitöltöttem az űrlapot, és sorra kerülvén odaadtam a hölgyeménynek, aki centiről centire alaposan végigvizslatta az összes papírt, pötyögött egy kicsit a műkörmeivel a számítógépen, majd vakkantott valamit, amit nem értettem. Udvariasan megkértem, hogy ismételje meg, erre gyilkos szemekkel végigmért, és szó nélkül odafordította a pénztárgép képernyőjét, hogy lássam, az árat mondta az imént. Vállat vontam és fizettem, és így most már nem kell tartanom az ellenőröktől. A néni meg forduljon föl.
Itt az én megpróbáltatásaim ugyan véget értek, de azért mégsem maradtam bosszankodnivaló nélkül. Sonja ugyanis kapott időközben egy ingyen piára jogosító jegyet oda, ahol a múlt héten voltunk, és gondoltuk, azért ne menjen már kárba, és egyébként is, hátha jobb lesz, mint legutóbb. El is metróztunk hát a rendkívül előkelő "Ride Clubba", ami tele volt hozzánk hasonló balek külföldiekkel, akik kaptak a diákszövetségtől kedvezményt. Odafurakodtunk a bárpulthoz, és vártuk, hogy esetleg valaki megkérdezze, mit is szeretnénk inni. És csak vártunk, csak vártunk, csak vártunk. Aztán nekem elegem lett, és a legjobb németségemmel elrikkantottam magam (mivel a zene szinte tűrhetetlenül hangos volt), hogy legyen szíves, fogadja már el az euróimat és adjon egy italt. A mixer, aki olyan laza volt, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy szétesik, nagy kegyesen kikeverte a kívánt nedűt (ezúttal a Mojitóval kísérleteztem, és ez végre ért is valamit), de Sonja ezzel nem volt előrébb. Hamarosan ott tartottunk, hogy ő fel- alá ugrált a bárpult előtt, mind a 155 centijét latba vetve, én pedig buzgón mutogattam, hogy kéne még egy pohár valami, de a lazacsávó olyan látványosan átnézett rajtunk, hogy egyébként békés természetű lakótársamat elfutotta a pulykaméreg (különösen, mivel ő értette, mit beszélnek egymás közt a mixerek, és szerinte folyamatosan a vendégeket szapulták), széttépte a kuponját, és lehelyezte a bárpultra, "Mr. Coolnak képzeli magát" orra elé, majd elviharzott. Ettől (és a Mojitóban lévő rumtól) nekem olyan kuncoghatnékom támadt, hogy csak két utcával később tudtam abbahagyni a nevetést, miközben Sonja ékes duisburgi tájszólásban mondta a magáét. Némi tanakodás után hazamentünk, előkaptuk a hűtőből az tokaji aszúmat, és mind megittuk, aminek az lett a vége, hogy immár együtt vihorásztunk egyébként egyáltalán nem vicces dolgokon. Azaz inkább gyakorlatilag mindenen. Így aztán le is vonhatom a következtetést, hogy bár a jóravaló bécsiek mindent megtesznek, hogy rossz kedve legyen az embernek, egy üveg tokajin ők se tudnak kifogni!

Up to date

Hahá! Végre egyszer nem vagyok elmaradva a blogírásban! Kár, hogy ma nem történt túl sok minden. Itt voltak a szüleim, hoztak nekem kábé egy tonna kaját, aminek majdnem a felét visszaküldtem, mert nemhogy két hétre, de még egy hónapra is sok lett volna. Aztán kaptam egy halom német zenét Sonjától, amit lelkesen el is kezdtem hallgatni, és vannak egész jók! Hallgassatok német zenét!
Ja, és Sonjának ízlik a nagyim túróspitéje (Köszi mama, tényleg fincsi!), bár a töltöttkáposztához még nem gyűjtött elég bátorságot.

Képek a Naschmarktról

Testnek, léleknek – 2008. március 8., szombat

Ma újfent mozgalmas napom volt, és bátran mondhatom, hogy különleges táplálékot szereztem testem és szellemem számára egyaránt.
Reggel Steffivel találkoztam, és kimentünk a Naschmarktra, ami egy méretes piac a Mariahilfer Strasse közelében. Két része van, az egyiken kajákat árulnak, a másik a bolhapiac. Mi az élelmiszeres felével kezdtünk, ami tulajdonképpen egy német precizitással megszervezett keleti bazár. Az osztrák pékektől, gyümölcstermesztőktől, méhészektől és szőlősgazdáktól ugyanis egyértelműen átvették az uralmat az arab fűszerkereskedők, a török csemegeárusok és kebabsütők, az olasz pizzások és a meghatározhatatlan nemzetiségű déligyümölcs- importőrök, akik mind- mind iszonyatos akcentussal kántálják, hogy „Keebáb bítte zér! Olíven bítte zér! Gűnsztigeen Prejzee!”, de ugyanakkor minden gondosan ki van porciózva és bezacskózva, és a harcsabajszú, kreol úriembereknél bármilyen bankkártyával lehet fizetni. A szín- és illatáradat itt is próbára teszi az ember érzékeit, mert még az egyik pillanatban a hatalmas halmokban álló, különféle ízesítésű olívabogyókat és sajtpiramisokat csodáljuk, egy méterrel később már a fűszeres csonthéjasok és az egzotikusabbnál egzotikusabb szárított és friss gyümölcsök pompáznak (nálunk a nyertesek a mézben eltett qumquat és a „jackfruit” lettek, ugyanis még ötletünk sem volt, hogy milyenek lehetnek), hogy aztán az óriási mortadellák és helyben sütött egész libák következzenek, és így tovább. Az az érzésem, hogy ami Európának ebbe a részébe eljut a távoli tájakról, az itt mind kapható.
Nagyjából ugyanez igaz a bolhapiacra is, ahol gyorsan eltettem a fényképezőgépemet, mert olyan vasvillaszemekkel néztek rám miatta az árusok, hogy azon gondolkodtam, kéne vennem valami amulettet szemmelverés ellen. Mondjuk nem is csoda, hogy kissé gyanakvóak voltak, ugyanis mindjárt az első standon kiszúrtam vagy ötven római pénzérmét, egy térdfibulát, egy római kulcsot, és egy csomó apró bronzszobrot, amiket valószínűleg mind bécsi, petronelli és deutsch- altenburgi hátsókertekből szedtek össze. Tiszta szégyen. A csempészett leleteken kívül akadtak még meisseni porcelánok (majdnem kiesett a csésze a kezemből, mikor kibetűztem az alján, honnan van), kínai jádeszobrok, török rézedények, monarchia- korabeli színházi látcsövek, szecessziós brossok, üzenetrögzítős telefonok, félig szétszakadt plüss őzikék, pár nélküli cipők, sokszor teljesen rendszertelenül egymás mellett. Gombi imádta volna!
Innen délben hazaindultam, de előtte még betértem egy útbaeső kávézóba forró csokiért, de nem ám akárhova, hanem a Starbucksba! Egyszerűen nem hagyhattam ki azt a helyet, ahová minden filmben és könyvben járnak, és legtöbbször az általam kedvelt szereplők! (Jó, tudom, ők New Yorkban csinálják, meg Los Angelesben, de szegény ember Bécsben kávézik.) Nos, a forró csoki valóban fincsi volt, igazi csokiból és lágyan olvadozó tejszínhabbal, de azért nem fogok rászokni, mert az hamar anyagi romlásba döntene.
Aztán még vettem virágot és csokit, mert anyukámnak szülinapja lesz, majd hazatértem.
Este következett a kultúrálódás, amit a Stephansdomba vett koncertjeggyel szándékoztam elérni. Jártamban keltemben azért még haraptam vacsorára egy mozzarellás- zöldséges tökmagos zsömlét, és újfent rájöttem, hogy van olyan mozzarella is, ami nem teljesen íztelen.
Mikor megérkeztem a székesegyházba, még nem éreztem magam kellően komolyzenére hangoltnak, de mivel volt időm a kezdésig, kellőképpen át tudtam szellemülni. Ebben azért sokat segít, ha az ember egy gótikus katedrálisban kódorog, amit csak néhány lámpa és több ezer fogadalmi gyertya világít meg… Ja, és most végre közelebbről is szemügyre vehettem a bécsújhelyi oltárat, mert elvitték előle a korlátot. Nagyon szép volt, és persze mondanom sem kell, hogy azért a nagytiszteletű Pilgram mesternek is odaköszöntem, aki szokása szerint kíváncsian szemlélődött az ablakából a szószék korlátja alatt.
Aztán elkezdődött a koncert. Két Stabat matert (Állt az anya…- 14. sz.-i vallásos vers és ima a kereszt alatt zokogó Mária fájdalmáról, melyet már több, mint 100 zeneszerző feldolgozott.) játszottak, egy mait, amit Arvo Pärt írt, és egy 18. századit, Giovanni Pergolesitől.
Az első darab kezdése annyira hatásos volt, hogy majdnem ott helyben elbőgtem magam. Szégyen, nem szégyen, a zene néha ilyen hatással van rám, különösen, ha még a szöveg is olyan, most pedig direkt beszereztem egy programfüzetet, hogy elolvashassam. Általában egyébként nem vagyok oda a modern zenéért, de ez most igazán nem volt rossz.
A második viszont nem jött be különösebben, ami azért érdekes, mert a barokk zenét viszont általában szeretem, de most úgy éreztem, hogy a szerkesztési elvek nem igazán engedik érvényre jutni a mondanivalót. Szóval oké, hogy a tételeknek úgy kell következni, hogy a nagy drámázás után legyen feloldás, de ha a szöveg szempontjából nézzük, Máriának épp ugyanúgy készül megszakadni a szíve, mint az előző versszakban, mikor belehúztak az énekesek, de a vonósok mégis átváltanak valami rettentően cizellált témára, amiről nekem legalábbis agyonpúderezett, parókás hapsik jutnak eszembe, amint a tubákjukból szippantgatnak… Nemtom, nem értek a klasszikus zenéhez, de emiatt nem tetszett annyira. Ha mondjuk valami semleges témáról szólna, vagy hasonló… Nemtom. Barokk zeneszerzők… Mindegy, azért nagy élmény volt. Egyszer szeretném az orgonát is meghallgatni.

A technika átka

Kedves rokonok, barátok!

Először is köszönöm, hogy olvassátok, mint telnek a napjaim, és még inkább köszi, hogy megjegyzéseket is írtok, tényleg jól esik. Ha nem válaszolok rájuk, az csak azért van, mert a rendszer és az internetkapcsolatom nem nagyon tolerálják egymást, így az esetek 90 %-ában hibát jelez, ha megjegyzést akarok küldeni. A kis bejegyzéseimet is elég nehéz elpostázni, úgyhogy mindenkitől elnézést kérek, és reméljük a legjobbakat!

Képek az állatkertből

Vissza a természetbe, ahogy azt Habsburgék elképzelték… II. - 2008-03-07, péntek

Az állatkertről először is azt érdemes tudni, hogy a világ legrégebbi ilyen intézménye, ugyanis 1752 óta folyamatosan működik, másodszor pedig azt, hogy hatalmas, úgyhogy rá kell szánni a kellő időt. Én négy órát töltöttem bent, de még tovább is maradtam volna, ha nem borul be az ég, és lesz nagyon hideg.
Odabent elég könnyű kiigazodni, úgyhogy a térkép szemügyre vétele után neki is vágtam. Viszonylag vegyes élményeket szereztem, ugyanis bár láthatóan mindent megtesznek, hogy a lakóknak jó helye legyen, azért a legtöbb állat elég lehangoltnak tűnt. Mondjuk ez nem is csoda, miután egész nap százak állnak meg, és figyelik, mit csinálnak éppen. Bár alapjában véve szívesen megyek állatkertbe, mert túlságosan kíváncsi vagyok, és nem tudok megelégedni a természetfilmekkel, de aztán mégis mindig kicsit szomorúan távozom. Persze azért azt is számításba kell venni, hogy egyes állatfajok megmentésére a fogságban szaporítás az utolsó esély, de hát arról is mi tehetünk. Khm, ennyit a moralizálásról…
Ami számomra újdonságként hatott, az az volt, hogy sok ketrecet nem ráccsal, hanem plexifallal zártak el, amitől minden sokkal jobban látszik. Elég csak megnézni a képet, amit az egyébként igen türelmes gepárdokról csináltam, akik lustán pózoltak a turistáknak. Azért nem semmi érzés, mikor az ember orra öt centire van a világ leggyorsabb ragadozójától… Én amúgy is nagy gepárdrajongó vagyok, így ezt el is raktároztam, mint maradandó élményt. A többi nagymacska nem volt ennyire kegyes, a tigris egyáltalán nem mutatkozott, az oroszlán aludt, a jaguárok pedig (egy foltos, egy fekete) olyan sebességgel kergetőztek a kifutójukban fára fel, fáról le (ők úgy tűnt, kifejezetten jól érzik magukat), hogy még látni is alig lehetett őket, nemhogy rendesen lefotózni. Még sose láttam jaguárt, de nem csodálom, hogy az indiánok istenként tisztelik őket. A hiúzt is épp csak megpillantottam, mivel az meg besurrant az üregébe, mire odaértem.
Ha már a nagyragadozóknál tartunk, maciból csak egyfélét láttam, pápaszemeset, pedig elvileg voltak jegesmedvék és barnamedvék is, de lehet, hogy ők még téli álmot alszanak. (Tudom, hogy ők amúgy mindenevők, de láttátok volna a fogaikat!)
Utoljára a farkasokat látogattam meg, akik üvöltöttek, és láthatóan nagy késztetést éreztek, hogy valahogy kijussanak a szomszédságukban lévő „tiroli parasztudvaron” legelésző tehenekhez. Azért nem volt szép dolog ilyen közel tenni egymáshoz őket, ebéd előtt tényleg idegesítő lehet az a sok hús a közelben.
Ó igen, persze voltak oroszlánfókák is, akik szokásukhoz híven nagy látványosságot csináltak magukból. Először is a vezérhím kimászott a medencéből, teljes felsőtestével felegyenesedett, és elkezdett olyan hangon bőgni, hogy az állatkert túlsó felében is hallani lehetett. Ennek a többiek megörültek, és csatlakoztak, mellső uszonyaikat összeütögetve. Erre egy gondozó dobott nekik egy kis halat, amit kábé két másodperc alatt eltüntettek. Akkor az egyikük odament az ajtóhoz, ahonnan a kaját várták, és aminek volt egy üvegablaka, fölállt a hátsó uszonyaira, és benézett az ablakon, hogy lesz-e még hal. Mikor látta, hogy jön vissza a gondozó, elordította magát, mire a többiek rettentően megörültek, és ugrálni kezdtek a vízben, megint csak lelkesen tapsikolva. Asszem, megéri az ő etetőjüknek lenni.
A másik nagy showman az egyik orángután volt, aki kiszúrt magának egy látogatót, és kézjelekkel követelni kezdte, hogy mutassa meg a táskáját. A nő megmutatta, erre a majom integetett, hogy vegye ki belőle a dolgokat, mire ő lelkesen el is kezdte egyenként mutogatni, mik vannak a táskában. Az orángután intett, hogy mehet tovább, egészen addig, még a rúzshoz nem értek. Ekkor ugyanis ugrott egyet, és azt mutatta, hogy menjenek ki a külső kifutóhoz, és adja oda neki! Nem túlzok, a jóravaló emberszabású ezt mind eljátszotta pantomimban, miközben a két társa figyelte. Úgy tűnt, az egyikük élvezi a műsort, a másik, egy öregebb és kissé unottnak látszó hím (Könyvtáros, valaki?), azonban rám nézett (gondolom, ha más van ott, akkor másra, de pont én álltam vele szemben), és úgy festett, mint aki azt akarja mondani: „Most mondd meg, ilyenekkel kell nekem együtt élnem!”
A kisebb majmok is jó fejek voltak, szokásukhoz híven összevissza szaladgáltak a kifutóikban.
A növényevőkről szólva, láttam koalát és pandát is. Előbbi aludt, utóbbi evett, de mindkettőt mintha arra találták volna ki, hogy rajzfilm- és plüssfigura legyen belőlük! Na igen, ha már a furcsa állatoknál tartunk, a hangyászmedve se volt semmi! Igen látványos megjelenésű, de egyben vicces figurák, az egyik fogta magát, és letottyant háttal a plexinek, mint aki csak épp az újságot akarja elolvasni, mire a másik odament, és elkezdtek birkózni. A kisállat-simogatót sem hagyhattam ki, ahol néhány kedves kecske mindenkinek le akarta legelni a gombjait és a cipzárját, sőt, az egyik kislány hajgumija is nagyon kívánatosnak tűnt számukra.
Az elefántok úgyszintén jól elfoglalták magukat, azon próbálkoztak, hogy a kifutójukon kívül lévő bokrok rügyeit elérjék az ormányukkal. A kis ínyencek…
Persze még rengeteg más állat is volt, madarak, patások, mindenfélék, de az előbb felsoroltak csináltak akkor épp valami emlékezeteset.
Aztán hazamentem, és ahelyett, hogy puccparádéba vágtuk volna magunkat, hogy kifizethessünk 5 EU-t az Erasmus- nyitópartiért, inkább boroztunk és pletykáltunk egyet Sonjával és Steffivel, akik továbbra is jól viselik, hogy miattam angolul kell kommunikálniuk. Ezért köszönet illeti mindkettőjüket!

Képek a pálmaházból

Vissza a természetbe, ahogy azt Habsburgék elképzelték… I. - 2008-03-07, péntek

Úgy gondoltam, a mai napomat nagyon hasznosan fogom tölteni, mert elmegyek a tanszéki könyvtárba megkeresni a Róma szakdolgozati szemináriumra föladott könyvet, és teszek pénzt az osztrák telefonkártyámra. Ezek közül egyik sem jött össze, mert az adott munka csak a főkönyvtárban van meg, ahhoz meg meg kell várnom a diákigazolványomat, hogy beiratkozhassak, arra pedig még nem sikerült rájönnöm, hogy ezek a fejlett nyugatiak hogyan töltik fel a mobiljukat. Megkérdeztem Sonját, de ő csak nézett nagyokat, mikor mondtam neki, hogy nálunk ez bankautomatáról is működik. Hát hiába, elmaradottak ezek a germánok… :-)
Úgy terveztem, hogy kultúrprogramként megtekintem a Votivkirchét, de aztán, mivel felszabadult egy csomó időm, tettem egy sétát a Währinger Parkban, ami a suli előtt található, és rájöttem, hogy ma valami természetközelibb élményre vágyom! Ígyhát fölpattantam az U- Bahnra, és kivonatoztam Schönbrunnba, hogy megnézzem az állatkertet. A kastélyra most nem is pazaroltam időt, rögtön a kertek felé indultam.
Mivel még csak március van, a híres franciakert jelenleg a varjak és hollók birodalma, föl van túrva és elég lehangoló látványt nyújt. Ide még úgyis vissza kell jönnöm, mikor a palotát is megnézem, úgyhogy majd akkor beszélek róla részletesen.
Mielőtt megvettem volna a jegyemet, ami ugyan nem olcsó, de mégis csak ajánlani tudom mindenkinek, elindultam mosdót keresni, majd miután megtaláltam, leültem egy padra, hogy elköltsem szerény ebédemet.

Köszönhetően a kekszmorzsáknak, új barátokra is szert tettem, nevezetesen Mátyásra, a hollóra és Miksára, a mókusra. (Szigorúan nem Misi. Egy ilyen előkelő helyen élő rágcsálónak uralkodói név dukál. Ami pedig Mátyást illeti, ahányan voltak a rokonai, nyugodtan alkalmazható rájuk a klasszikus idézet a bús hadról és Bécsről.) Miksát le is fényképeztem, mert ő volt az aranyosabb.
Mikor elfogytak a morzsáim, először a japánkertbe mentem, ami sajnos még zárva van, de így is nagyon szép volt, és láttam egy fészkelő vadkacsapárt is, ami nagyban emelte a jelenet autentikus keletiességét. Csalódva, hogy nem vehetem közelebbről szemügyre a teaszertartásra szolgáló és a sziklakerteket, átmentem a kaktuszházba.
Ez a hely, német nevén Wüstenhaus a sivatagos és földalatti területek élővilágának figyelemre méltó gyűjteménye. Vannak kígyók, gyíkok, bogarak, kopasz egerek, vak halak, szabadon repkedő madarak és mászkáló teknősök, és persze kaktuszok meg más szárazságtűrő növények, minden mennyiségben. Tényleg nagyon látványos, és még van néhány tárló a sivatagi nomádok tárgykultúrájáról is, afgán teatartóval, beduin tevevédő- amulettel és más hasonlókkal. Legjobban a világ legnagyobb csigája tetszett (majdnem 30 cm hosszú!), amit meglátva önkéntelenül is felkiáltottam, hogy „Te jó ég, hisz ez egy csiga!”, de ez nem okozott problémát, ugyanis hótt tök egyedül voltam az egész épületben, leszámítva a jegyszedő nénit. Láttam még „békés gerlicéket” Ausztráliából, amelyek nevükhöz illően egyszerűen nem repülnek el, ha közelít hozzájuk az ember, aloe verát, az úgynevezett „élő köveket”, melyek tulajdonképp növények, virágba borult hatalmas krisztustövis- bokrokat, aminek külön örültem, mexikói óriáskaktuszokat és más egzotikumokat.

Azt hittem, ennél nagyobb élményben már nem is lehet részem, de aztán beléptem az építészetileg is műalkotásszámba menő pálmaházba. Az első gondolatom nagyjából az volt, hogy ööö… húha és azta és ööö… tyű!
Az a hirtelenjében felfoghatatlan szín- és illatorgia, ami fogadja ott az embert, egyszerre orrba vágja és szíven üti a felkészületlen látogatót, és maradandóan az emlékezetbe égeti magát. Mindenhol zöld és fehér és sárga és lila és rózsaszín és a színpaletta összes elképzelhető árnyalata, amint nőnek és kúsznak és terjeszkednek, látszólag véletlenszerűen, de igazából a gondos kertészek által nagyon is alaposan összeválogatva és elhelyezve, hogy egyszerre olyan élmény legyen, mintha egy valódi vadonban járnánk, és közben mégis megérezzük valahol mélyen a rendszert ebben a fékezhetetlennek tűnő burjánzásban. Bocsánat a túlzó leírásért, lehet, hogy csak rám, mint lelkes növénypártolóra van ilyen hatással egy jól szervezett botanikus kert, de ahogy elnéztem a többi látogatót, akik hozzám hasonlóan tátott szájjal ténferegtek a kis ösvényeken, azt hiszem, itt tényleg kiváló munkát végeznek, immár 1882 óta, mint azt az útikönyvből kiolvastam. Nem is akarom tovább ragozni, inkább berakok pár fényképet, mielőtt végleg giccsbe fulladok. (Ja, még csak annyit, hogy a pálmaháznak három szárnya van, a sima üvegház, a melegház, ahol a trópusi, és a hidegház, ahol a viszonylag hűvös, de nedves klímát igénylő növényeket tartják. Utóbbiba, mint a plakátokról megtudtam, pont a kaméliavirágzáskor mentem, ami nagyban hozzájárult a látványhoz.)
Most pedig következzenek az állatkák!

„Wirklich gotisch” - 2008-03-06, csütörtök

Szóval, ma meglátogattam a Stephansdomot. Minthogy a bécsiek ezt az építményt tekintik a város abszolút központjának (és igazuk is van, mert Ferencjóska így terveztette meg a mérnökeivel), egyáltalán nem nehéz eljutni ide. A templom egy viszonylag kis téren áll, így nem is sikerült kellő távolságból, egészében befogadni a látványt, de nem baj, mert az ördög, mint a gótikus építményeknél általában, úgyis a részletekben lakozik. És most nem csak a vízköpőkre gondolok. Miután szemügyre vettem a félig felállványozott Riesentort (Óriáskaput), ami onnan kapta a nevét, hogy építésekor mamutcsontokat találtak a helyén és a román kori Pogánytornyokat, amiket nem tudom, miért hívnak így, valamint néhány érdekes sírkövet, és más emlékműveket a külső fal mentén, a déli toronyba indultam, ami, ha jól emlékszem, 123 méter magas, és ennél magasabbra senki sem építhet Bécsben semmit. Nemrég egy felhőkarcolót ugyan 124 m magasra húztak, de az nem számít, mivel a tengerszinthez nézve pár méterrel lejjebb van a dombok miatt.

Miután sikerült megmásznom a 343 darab lépcsőt, közben megtudván, hogy itt függött a II. világháborúig a hatalmas, Pummerin nevű harang, amit az 1683-as török ostrom után zsákmányolt ágyúgolyókból öntöttek, egy kellemes kis boltocskához értem, és megtekintettem a kilátást.

Vettem pár képeslapot is, többek között egy olyat, melyen maga

egészében látható a székesegyház. (Ezt oldalt láthatjátok, bár mivel eleve a képeslap is retusálva volt, nekem meg el kellett tüntetnem a becsillanásokat, már nem igazán fényképszerű a dolog, inkább mesekönyv- illusztrációra hajaz. No nem baj, legalább szép színes.) Ja, az eladóról pedig kiderült, hogy magyar, és miután pár szót beszélgettünk, megtudtam, hogy bár jó testedzésnek (tényleg irtó sok lépcső van ám ott…) és nyelvtanulási lehetőségnek tekinti a munkáját, azért már baromira elege van belőle, hogy stephansdomi toronyőrt kell játszania. Elbúcsúzván tőle lementem a templomba, ami ugyan gyönyörű, de jó osztrák szokás szerint telerakták barokk oltárokkal. Ezekkel nem nagyon foglalkoztam, annál inkább a gótikus szószékkel!
Nos, bár már több híres szobrot volt szerencsém szemügyre venni, azt hiszem, most új kedvencet avathatok. (Sajnálom, Marcus, igazán nem a te hibád.) A szószék egy bizonyos Anton Pilgram mester alkotása, 1510-ből. Az csak az egyik dolog, hogy a pápák és bíborosok (gondolom, szentek) vidáman könyökölnek ki a boltívek közül, mintha csak azt akarnák megnézni, milyen idő van odakint, és megbeszélni a búcsúcédulák árfolyamait, a korláton pedig varangyok, gyíkok és kígyók kúsznak fölfelé, hogy egy kutyus elriassza őket (rendkívül ősi, rendkívül szimbolikus), de a korlát alatt nem más kukucskál ki egy spalettás ablakon, mint maga Pilgram mester! Ennek a részletnek ékes német nyelven Fenstergucker a neve, és meg lehet kapni képeslapon, fa és műanyag változatban, kulcstartóként, levélnehezékként, és amit még csak el lehet képzelni. Általában nem pártolom az ilyen dolgokat, de az az érzésem, hogy aki olyan szemtelen, hogy odafaragja saját magát egy ilyen helyre, abból a célból, hogy kő- alteregója megszemlélhesse, tetszik-e a műve a jónépnek, az örülne ennek a népszerűségnek. Arról nem is beszélve, hogy a jóravaló Pilgram még egyszer felbukkan a templomban, kezében körzőt és derékszögű vonalzót szorongatva. Egy echte gótikus mester, reneszánszhoz illő művészi öntudattal! Azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetem, hogy Pilgram- fan lettem. :-)
Miután kigyönyörködtem magam a szószékben, megnéztem még a többi nevezetességet is, mint a Cseléd- Madonna, a bécsújhelyi oltár és a vörösmárvány keresztelőmedence, de sajna a máriapócsi Madonnát nem találtam meg, a katakombákba pedig nem mentem le, mert, bár biztos szép síremlékekbe pakolták, de attól tartok, nem vagyok kíváncsi Mária Terézia és I. Ferdinánd veséjére. (Mindig mondom, hogy nincs új a Nap alatt. Az a gyanúm, hogy a fáraók és a Habsburg uralkodók együtt káromkodnak a túlvilágon, mert tíz helyről kell begyűjteni a belső szerveiket. Bővebben lásd T. Pratchett: Piramisok c. könyvében.)
Végül hazafelé vettem utamat, de még vártam a buszra, egyrészt hirtelen felindulásból vettem egy koncertjegyet, másrészt bambulásztam egy jó öt percet a fiákerstandoknál. Életem első, és mostanáig egyetlen bécsi útjáról, amire öt éves koromban került sor, két emlékem maradt: milyen iszonyúan magas a Stephansdom és milyen szépek a pacik. Nos, kijelenthetem, hogy a véleményem egyikkel kapcsolatban sem változott. Ja, und ich liebe dich, Pilgram!

Képek a campusról

A német tesztek szépségeiről

Úgy érzem, ma végre csináltam valami hasznosat is.
A napot az Universitätscampuson kezdtem, ahol jelentkeztem az áprilisban kezdődő nyelvkurzusokra. Ehhez ki kellett tölteni egy tesztet, írni egy levelet, és rövden elbeszélgetni az ott ülő bácsival németül. Ezeket én legjobb tudásom szerint meg is csináltam, és úgy gondoltam, majd szépen bekerülök az alsó- középfokra, ahová a hozzám hasonló beszédképteleneket dugják. Aha persze, a gond csak az volt, hogy a kedves úriember szépen lassan, tagoltan beszélte Goethe nyelvét, ellentétben a bécsiek többségével, így értettem, mit mond, és kivételesen még válaszolni is tudtam. Az meg a másik, hogy az elmúlt tizenöt évben összeszámolni sem tudnám, hány tesztet töltöttem ki és levelet írtam meg nyelvvizsgafelkészítés címén, így meglehetősen nagy gyakorlatom van benne. Hogy mi sült ki az egészből? Nos, bekerültem a legmagasabb középfokra, és a bácsi erősen sajnálkozott, hogy nem beszélek kicsit jobban (!), mert akkor a felsőfokú tesztet is megcsináltatná velem! Én ugyan figyelmeztettem, hogy a szokásoshoz képest most nagyon jól megy, de azt felelte, hogy az alacsonyabb szinteken csak elunnám magam, és nem fejlődnék. Te jó ég, könyörgök, ha mindig ennyire pöpec lennék, tegnap nem ültem volna olyan kukán azon az átkos Burgenforschung előadáson! Sürgősen el kell kezdenem Sonjával németül kommunikálni, mert különben szégyenben maradok.
Miután mindent kitöltöttem, befizettem, stb., elmentem megkeresni az Erasmus- irodát, hogy szerezzek bécsi telefonkártyát, és csináltam néhány szép fényképet a campusról, amiket remélhetőleg hamarosan fölrakok. Közben eltévedt magyar turistákkal is találkoztam, akiktől sikerült útbaigazítást kérnem, majd miután egyikünk se tudott segíteni a másiknak, sűrű vállvonogatások közt megbeszéltük, hogy ez az épület- és udvaregyüttes kész labirintus.
Innen a Stephansdomhoz igyekeztem, mivel akartam végre valami "wirklich gotisch"-t látni, ahogy az idegenvezetőnk mondta kedden.
Elöljáróban csak annyit, hogy ez a katedrális tényleg eszméletlenül szép, a beszámolóm pedig majd a képekkel együtt következik, amint rászánom magam, hogy letöltsem őket a fényképezőgépemről.
Óh igen, és már koncertjegyem is van szombatra, de erről majd akkor!

Egy újabb nap, mikor semmi sem jön össze... - 2008. március 5

Na jó, ez azért nem teljesen igaz. Mondjuk úgy, hogy minden csak részben jött össze.
Délelőtt bementem a suliba Várkutatás órára, ami elég érdekes élmény volt. Hogy miért?
Nos, először is alig értettem valamit, de most halál komolyan. Viszonylag sokan ültek a teremben, és mivel reggel félkómásan rossz villamosra szálltam, és emiatt kicsikét tovább tartott odaérni, már csak a hátsó sorokban találtam helyet, ami azért nem jó, mert így kevésbé hallottam jól. Persze ez nem számítana, ha tudnék rendesen németül, de nem tudok, így egyszerűen borzasztó volt. Csak bambultam magam elé, és próbáltam legalább a Power Pointból lejegyzetelni a szöveget, mivel annak, amit a hapsi mondott, jó, ha 1%-át fölfogtam. Természetesen mondanom sem kell, hogy ez lesz előreláthatólag a legkomolyabb órám, ugyanis a következők a követelmények:
- szóbeli referátum 20 percben, vetítéssel és handouttal
- szemináriumi dolgozat (jó, jó ebből csak 5 oldal kell)
Idáig korrekt, de most jön a java:
- írásbeli vizsga a terminológiából (Hogy fogom én ezt megcsinálni? Hogyan, ha nem értem, mit szövegel?)
- részvétel egy kétnapos tanulmányúton Badenbe, ahol a falkutatás lehetőségeit fogjuk megismerni, ezért bakanccsal, vonalzóval, mérőszalaggal és A3-as rajzlappal felszerelkezve kell megjelenni. Ettől déja vu rohamaim támadtak arról, mikor nullapontot játszottam Csókakőn, (én húzgáltam ide- oda a mérőszalagokat a fal aljában) és már attól tériszonyom volt, ahogy elnéztem a gyakorlott versenyzőket ide- oda ugrálni a „vár fogán”, hogy Fülig Jimmy szavaival éljek.
- írott összefoglalás a gyakorlat tanulságairól (most már akkor ugye tudjuk, honnan jött az ötlet a középkoros ásatási beszámolókról…)
Hát igen, ez így most igen keménynek tűnik, de remélem, ahogy haladok az ékes német nyelv elsajátításával, azért ezzel az órával is megbirkózok majd. Mindegy, legalább a témám itt is tűrhető lett, a külső erődítések újkori elterjedésével kell foglalkoznom, amiről már legalább érintőlegesen olvastam előző félévben. (Visegrádot is lehetett választani, de sem nekem, sem Máténak nem volt hozzá képünk…) Hmm, majd meglátjuk.
Ezután beugrottam a tanárnőhöz, akihez ásni akarok menni, hogy ugye nem baj, hogyha lesz egy gyakornoka, akinek mindent 8szor kell elmondani, hogy egyszer megértse (persze ezt nem így adtam elő neki), de azt mondta, nyugodtan, és csak írjam föl magam a listára. Ezt meg is tettem, majd elindultam… hova máshova, ha nem adminisztrálni?
Föl kellett adnom ugyanis a lakbért, de mire nagy nehezen találtam egy postát, kitört az ebédszünet, és minden hivatal bezárt. Gondoltam, ha nekik szabad, akkor nekem is, úgyhogy a Ring felé vettem utamat, mert még internetezni is akartam. Hosszas nézelődés után végül a McDonald’s-be mentem, ugyanis sehol máshol nem kaptam volna a környéken 2 EU-ért egy tűrhető ebédet, már amennyiben 2 sajtburgert annak lehet nevezni. Ezt csak azért írom le, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy itten bizony fogyasztói társadalom van. Azt láttam ugyanis, hogy a körülöttem zsongó tizenéves sereg valami hihetetlen mennyiségű kaját vesz, annyira, hogy a tálcáikon halmokban állnak a dobozok, aztán legalább felét meghagyják, mert mindenből éppen hogy csak megkívántak egy kicsit. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem, mióta csak szilárd kajákat eszem, úgy neveltek, hogy amit az ember kiszedett/megvett, azt illik elfogyasztani, ezért át kell gondolni, hogy mit és mennyit kérünk. Nos, ezeknél az ifjoncoknál egyértelműen nem ez volt a helyzet, így aztán fejcsóválva hagytam el a gyorséttermet. Aztán sikeresen feladtam a csekket, hazajöttem, és megvártam Sonját, aki hamarosan meg is érkezett.
Egy anyanyelvű némettel megerősítve már elég felkészültnek éreztem magam, hogy elinduljak megkeresni a fickót, akit az utóbbi két napban csak „that internet- guyként” emlegettünk. Most szerencsére az eddigiektől eltérően épp otthon volt, de közölte, hogy per pillanat csak egy hozzáférést tud adni. Megegyeztünk Sonjával, hogy ő fogja kapni, mivel az ő laptopjának az aksija nem bírja, ha ki van húzva a konnektorból, de persze ez nem jött össze, ugyanis a számítógép- bolond bátyjától örökölt W-LAN csatlakozójáról kiderült, hogy nem fogja az adást. Így aztán én kaptam a hozzáférést, miután sikerült kiderítenem, hogy az én csatlakozómat viszont csak az egyik USB-portról hajlandó felismerni a kedves Windows, de ez a hozzáférés is csak a 7. emeleten működik, mi meg a 4. –en lakunk. Ez nekem nagyjából megfelel (bár azért bosszantó), viszont Sonja nincs sokkal előbbre, merthogy ugye nem kérheti el egyszerűen a linkemet, hiszen nem tudja hurcolászni a számítógépét, ezért kénytelen lesz az egész gépemet kölcsönkérni, de ez meg érthető módon nemigen tetszik neki, tekintve, hogy ezen a masinán minden magyarul van, és így nehézkesebben tud képeket meg hasonlókat is küldözgetni, amit amúgy előszeretettel tesz.
Azt hiszem, szegény lány amúgy is ki van akadva a világra, mert hiányzik neki a család meg a barátok, és ráadásul azt mondja, hogy ezek a bécsiek nagyon undokok. Mondtam neki, hogy látszik, nem járt még Pesten, de ez sajnos nem vigasztalta. Most el is viharzott az egyetemre netezni, mert úgy érezte, ezek után szüksége van egy kis sétára. Nos, én is eléggé ideges lennék a helyében.
Nagyjából ezek történtek ma, holnap újabb kör papírmunka következik, és remélhetőleg holnapután már valami értelmeset is tudok majd csinálni.

Az első nap az iskolában- 2008. március 4

Emlékszem, alsós koromban egyszer írnom kellett egy fogalmazást ezzel a címmel. Hát, ma tényleg úgy éreztem magam, mint 7 évesen. Pont olyan furcsa és ismeretlen volt minden.
Két óramegbeszélésre kellett mennem (összesen három kurzusom lesz itt, ami nagyon baráti), amik hálistennek ugyanott voltak, közvetlenül egymás után. Mivel múlt csütörtökön már jártam a tanszéken, nem okozott gondot a terem megtalálása, és Mátéval is összefutottunk.
Az első szeminárium címe Tracht im Mittelalter (Középkori viselet), amit az egyik professzornő tart. Rögtön jól bele is húzott a terminológiai kérdésekbe, annak ellenére, hogy a Power Pointjában Paris Hilton is helyet kapott (ez halálosan komoly), és ebből én szinte semmit sem értettem. Persze nem a neves örökösnő viselt dolgai (tudom, rossz szóvicc) okoztak gondot, hanem a különbségtétel a „Tracht”, a „Kleidung”, a „Mode”, a „Kostüm” és egyéb más kifejezések között, amik történeti kontextusban még véletlenül sem azt jelentik, ami a magyar- német szótárban áll. Remélhetőleg a handout, ami fel fog kerülni az internetre, majd szolgál némi információval. Kiosztotta a témákat, én pedig sikeresen megszereztem a kora- és későközépkori női viseletet, és még azt is megbeszéltem vele, hogy használhassak magyar forrásokat. Azt hiszem, csinálok majd egy helyes kis összehasonlítást a (na, középkorosok, mondjuk kórusban) tárgyi, írásos és képi források felhasználásával.
A következő óra Európa és az Újvilág a koraújkorban címen futott, és nagy lelkesedéssel töltött el. Lesznek vikingek (Vörös Erik és társai), spanyolok (Port Royal, johohó!) és jóravaló angol telepesek, és halászat az Atlanti- óceánon és dohányültetvények régészete és egyéb gyönyörűséges dolgok. Ezek után nem csoda, hogy itt ismét lecsaptam egy szívemnek kedves témára, így az észak- atlanti térség újkori kerámiájával foglalkozhatok majd. Óh, olasz majolikák, angol porcelánok, jövök már!
Ja, és a suliban is tettem szert új ismeretségekre, ugyanis vannak német Erasmusosaik is. Velük el is mentünk kávézni, és olyan kedvesek voltak, hogy elnézték nekem, hogy ülök kukán, és hallgatom őket, és ha néha sikerül valamit fölfognom a társalgásból, akkor angolul kotyogok bele. Találtam viszont egy rokonlelket, akit érdekelnek a törökök! Igaz, azt hiszem, a srácot a közép- európai vonaldíszes kerámiától a török fürdőépítészetig minden érdekli, de hát ez egyáltalán nem baj. Már meg is beszéltük, hogy hozunk egymásnak könyveket.
A délután folyamán még elintéztem, hogy tudjak internetezni, aztán hazamentem.
Ma este aztán városnéző túra volt. Mivel Sonjával és Steffivel mentem, a német vezetésre soroltunk be, és nagy meglepetésemre egy csomó mindent értettem! Sőt, a lányokkal már részben németül beszélgettem! Csak fejlődőképes vagyok azért… Bár aztán hazajöttünk, és Sonja kérdezett valami halál egyszerű dolgot, nekem meg háromszor kellett elismételtetnem vele, mire fölfogtam… Hát, nemtom. Szegény Sonja, meg van velem áldva.
Bécs egyébként nagyon szép város, tele neogótikával, neoreneszánsszal és neomindennel, de a mai séta eléggé gyorstalpaló volt, úgyhogy ha már a saját tempómban végigjártam mindent még egyszer, majd írok a nevezetességekről is. Ennyit mára, irány az ágy!

Az érkezés- 2008. március 3

Mondtam már, hogy nem szeretek korán kelni? Azt hiszem, mondtam. És ez hatványozottan igaz akkor, ha tudom, hogy iszonytatóan hosszú napom lesz. Nos, hétfőn ez volt a helyzet. Hajnali 7.10-kor indult a vonatom a Keletiből, én pedig ugyebár a Klinikáknál lakom, úgyhogy időben el kellett indulnom. Azért jó szokásom szerint sikerült még így is túl korán kiérnem, így megtekinthettem a napfelkeltét a pályaudvaron. Bár nem hangzik annak, de ez igazából nagyon romantikus, és nekem egy film noir- jelenetet juttatott eszembe. Lehet, hogy a Casablancából? Vagy ott repülő volt? Na mindegy.
A vonatút eseménytelenül telt, kényelmes volt, csöndes és gyors, gond nélkül meg is érkeztünk a bécsi Westbahnhofra. Innen egyenesen a „Housing- Office”-hoz vezetett az utam, ahol méretes sor, és egy halom magyar diák fogadott. Ennek meg is örültem, és jól eldiskuráltunk, amíg vártuk, hogy szólítsanak. Bent már nem uralkodott annyira vidám hangulat, ugyanis kiderült, hogy tényleg csak egy hónapra van biztos szállásom, egyébként pedig várólistára tettek. Mikor megkérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, a leányzó csak tanácstalanul vonogatta a vállát, és azt mondta, a helyemben ő biztos megpróbálna magánúton is elhelyezést találni. Mondhatom, szép. Irtó boldog vagyok tőle.
Mikor aztán megkaptam a kulcsom, visszaültem az U-Bahnra, ami egyébként bizonyos helyeken még véletlenül sem földalatti, hanem magasvasút, és a szállás felé indultam, amit egész hamar meg is találtam. (Épp ideje volt, mivel olyan nehéz csomagokat sikerült összekészítenem, hogy néha már azt hittem, a karom azon nyomban kiszakad a helyéről.)
A kollégium nagyon korrektnek bizonyult (üssön beléjük a kénköves ménkű, hogy nem maradhatok itt végig), majdnem a városközpontban van, két villamosmegállóra a Ringtől és háromra a régészet- tanszéktől egy csöndes kis mellékutcában. Portás nincs, lift van, a szoba pedig valójában egy egész kis garzon. Van előszoba, fürdő, főzőfülke és persze a „lakótér”. Kicsit ugyan kopottas, de minden működik, és azért kifejezetten szakadtnak nem mondanám.
Hamarosan megismertem a szobatársamat is, akit Sonjának hívnak, német a Ruhr- vidékről, táplálkozástudományt tanul, és hála istennek beszél angolul. Merthogy a némettel per pillanat komoly problémáim vannak. Egyszerűen nem értem meg az embereket, csak ha minden erőmmel koncentrálok, de az meg nem megy túl hosszú ideig. Máté persze értetlenségét fejezte ki, hogy miért okoz nekem gondot a németül való kommunikálás, de hát ő arról híres, hogy semmi sem okoz neki gondot, ami a tanulás bármilyen formájával kapcsolatban áll. (Mázlista.) Úgyhogy azt hiszem, most még egy jó darabig küzdelem lesz az életem, de azért haladok.
Miután nagyjából berendezkedtünk, elmentünk az egyetemi vezetésre, ami kábé így nézett ki:
- Hát igen, ez itt az új épület. Szerintem nagyon ronda, és igazából nem is annyira új, de mindegy, így hívják. Itt van számítógép- terem meg menza, de ha kíváncsiak vagytok, nézzétek meg a térképet vagy kérdezzétek meg a portást, most pedig menjünk tovább…
Szóval, ha sok haszna nem is volt, legalább ma megtaláltam a számítógép- termet. Megnéztem a térképen. J
Azután külföldre szabadult Erasmus- diákokhoz méltóan elmentünk mulatni egy helyre, mely az igen előkelő „Ride Club” névre hallgat. Addigra összeismerkedtem Steffivel, aki szintén német és Mariával, aki szlovák és politológusnak tanul Pozsonyban. Talán egyszer majd megkérdezem, mi a véleménye a magyar- szlovák viszony feszültségeiről. (Talán egyszer, ha mindketten eleget ittunk ahhoz, hogy másnap ne emlékezzünk rá.)
Szóval a lányokkal nagyon hamar arra jutottunk, hogy ez a hely egyáltalán nem nekünk való, mert túl hangos és rossz a zene, nem lehet leülni, nagy a tömeg, és a vendéghallgatók kivételével mindenki rettentő sznobnak tűnik (szerencsére mi voltunk a többség), és igazából mind a füstös- üldögélős kocsmai világmegváltást preferáljuk, de hát hol találunk egy másik klubot, ahol az emberhez ingyér hozzávágnak egy szép nagy pohár Piñacoladát? Ami nekem mondjuk nem is ízlett, de legalább tele volt tápanyaggal. (A kókusztej nagyon egészséges.) Aztán még megkóstoltam a Cuba Librét is, ami, mint kiderült, a rumos (vizezett) kóla álnéven. Azért vicces, hogy egy ilyen nevű itóka elkészítéséhez az imperialista elnyomás egyik jelképére van szükség. J
Tekintve, hogy hamarosan már lépni sem lehetett odabent, (úgy látszik, mások szeretik az iszonyúan édes koktélokat) viszonylag hamar hazaindultunk, és 11-re már csicsikáltunk is, mert bizony tényleg hosszú napunk volt.

Végre!

Végre van saját, különbejáratú internetkapcsolatom, és visszakaptam az ékezetes betűk luxusát! Most szépen be is másolom az előző napokra előkészített bejegyzéseimet...

Elek es virulok

Hah, tegnap kicsit le voltam strapalva, azert irtam olyan sötet hangulatban. Persze a problemaim nagy resze mara sem oldodott meg, söt, csak ma kevesbe vagyok faradt. Egyebkent lelkesen pötyögöm otthon a laptopomra, hogy mik törtennek velem, ugyhogy amint lesz wi-fi-m, vagy talalok egy olyan gepet, amire rakapcsolhatom a pendriveomat, küldök vegre egy rendes frissitest, csak senkit se akarok ilyen ekezethianyos szövegekkel hosszan farasztani.

Az elsö (bizonytalan) lepesek

Nah, itt is vagyok. Holtfaradtan, sajat internet-kapcsolat nelkul, es csak egy honapra van biztos szallasom. Biztato, mi? Mindegy, most nincs is humorom mindent összefoglalni, mert meg adminisztralnom kell egy csomot, es raadasul halalosan idegesit, hogy nincsenek ekezeteim (ezeknek a nemeteknek meg vesszökböl sincs eleg), de amint a laptopom hajlando lesz kezelni a wi-fit, igerem, mindenröl kimeritö beszamolot fogok irni. Addig is probalom kevesbe sötet szinekben latni a vilagot.