Testnek, léleknek – 2008. március 8., szombat

Ma újfent mozgalmas napom volt, és bátran mondhatom, hogy különleges táplálékot szereztem testem és szellemem számára egyaránt.
Reggel Steffivel találkoztam, és kimentünk a Naschmarktra, ami egy méretes piac a Mariahilfer Strasse közelében. Két része van, az egyiken kajákat árulnak, a másik a bolhapiac. Mi az élelmiszeres felével kezdtünk, ami tulajdonképpen egy német precizitással megszervezett keleti bazár. Az osztrák pékektől, gyümölcstermesztőktől, méhészektől és szőlősgazdáktól ugyanis egyértelműen átvették az uralmat az arab fűszerkereskedők, a török csemegeárusok és kebabsütők, az olasz pizzások és a meghatározhatatlan nemzetiségű déligyümölcs- importőrök, akik mind- mind iszonyatos akcentussal kántálják, hogy „Keebáb bítte zér! Olíven bítte zér! Gűnsztigeen Prejzee!”, de ugyanakkor minden gondosan ki van porciózva és bezacskózva, és a harcsabajszú, kreol úriembereknél bármilyen bankkártyával lehet fizetni. A szín- és illatáradat itt is próbára teszi az ember érzékeit, mert még az egyik pillanatban a hatalmas halmokban álló, különféle ízesítésű olívabogyókat és sajtpiramisokat csodáljuk, egy méterrel később már a fűszeres csonthéjasok és az egzotikusabbnál egzotikusabb szárított és friss gyümölcsök pompáznak (nálunk a nyertesek a mézben eltett qumquat és a „jackfruit” lettek, ugyanis még ötletünk sem volt, hogy milyenek lehetnek), hogy aztán az óriási mortadellák és helyben sütött egész libák következzenek, és így tovább. Az az érzésem, hogy ami Európának ebbe a részébe eljut a távoli tájakról, az itt mind kapható.
Nagyjából ugyanez igaz a bolhapiacra is, ahol gyorsan eltettem a fényképezőgépemet, mert olyan vasvillaszemekkel néztek rám miatta az árusok, hogy azon gondolkodtam, kéne vennem valami amulettet szemmelverés ellen. Mondjuk nem is csoda, hogy kissé gyanakvóak voltak, ugyanis mindjárt az első standon kiszúrtam vagy ötven római pénzérmét, egy térdfibulát, egy római kulcsot, és egy csomó apró bronzszobrot, amiket valószínűleg mind bécsi, petronelli és deutsch- altenburgi hátsókertekből szedtek össze. Tiszta szégyen. A csempészett leleteken kívül akadtak még meisseni porcelánok (majdnem kiesett a csésze a kezemből, mikor kibetűztem az alján, honnan van), kínai jádeszobrok, török rézedények, monarchia- korabeli színházi látcsövek, szecessziós brossok, üzenetrögzítős telefonok, félig szétszakadt plüss őzikék, pár nélküli cipők, sokszor teljesen rendszertelenül egymás mellett. Gombi imádta volna!
Innen délben hazaindultam, de előtte még betértem egy útbaeső kávézóba forró csokiért, de nem ám akárhova, hanem a Starbucksba! Egyszerűen nem hagyhattam ki azt a helyet, ahová minden filmben és könyvben járnak, és legtöbbször az általam kedvelt szereplők! (Jó, tudom, ők New Yorkban csinálják, meg Los Angelesben, de szegény ember Bécsben kávézik.) Nos, a forró csoki valóban fincsi volt, igazi csokiból és lágyan olvadozó tejszínhabbal, de azért nem fogok rászokni, mert az hamar anyagi romlásba döntene.
Aztán még vettem virágot és csokit, mert anyukámnak szülinapja lesz, majd hazatértem.
Este következett a kultúrálódás, amit a Stephansdomba vett koncertjeggyel szándékoztam elérni. Jártamban keltemben azért még haraptam vacsorára egy mozzarellás- zöldséges tökmagos zsömlét, és újfent rájöttem, hogy van olyan mozzarella is, ami nem teljesen íztelen.
Mikor megérkeztem a székesegyházba, még nem éreztem magam kellően komolyzenére hangoltnak, de mivel volt időm a kezdésig, kellőképpen át tudtam szellemülni. Ebben azért sokat segít, ha az ember egy gótikus katedrálisban kódorog, amit csak néhány lámpa és több ezer fogadalmi gyertya világít meg… Ja, és most végre közelebbről is szemügyre vehettem a bécsújhelyi oltárat, mert elvitték előle a korlátot. Nagyon szép volt, és persze mondanom sem kell, hogy azért a nagytiszteletű Pilgram mesternek is odaköszöntem, aki szokása szerint kíváncsian szemlélődött az ablakából a szószék korlátja alatt.
Aztán elkezdődött a koncert. Két Stabat matert (Állt az anya…- 14. sz.-i vallásos vers és ima a kereszt alatt zokogó Mária fájdalmáról, melyet már több, mint 100 zeneszerző feldolgozott.) játszottak, egy mait, amit Arvo Pärt írt, és egy 18. századit, Giovanni Pergolesitől.
Az első darab kezdése annyira hatásos volt, hogy majdnem ott helyben elbőgtem magam. Szégyen, nem szégyen, a zene néha ilyen hatással van rám, különösen, ha még a szöveg is olyan, most pedig direkt beszereztem egy programfüzetet, hogy elolvashassam. Általában egyébként nem vagyok oda a modern zenéért, de ez most igazán nem volt rossz.
A második viszont nem jött be különösebben, ami azért érdekes, mert a barokk zenét viszont általában szeretem, de most úgy éreztem, hogy a szerkesztési elvek nem igazán engedik érvényre jutni a mondanivalót. Szóval oké, hogy a tételeknek úgy kell következni, hogy a nagy drámázás után legyen feloldás, de ha a szöveg szempontjából nézzük, Máriának épp ugyanúgy készül megszakadni a szíve, mint az előző versszakban, mikor belehúztak az énekesek, de a vonósok mégis átváltanak valami rettentően cizellált témára, amiről nekem legalábbis agyonpúderezett, parókás hapsik jutnak eszembe, amint a tubákjukból szippantgatnak… Nemtom, nem értek a klasszikus zenéhez, de emiatt nem tetszett annyira. Ha mondjuk valami semleges témáról szólna, vagy hasonló… Nemtom. Barokk zeneszerzők… Mindegy, azért nagy élmény volt. Egyszer szeretném az orgonát is meghallgatni.