Az érkezés- 2008. március 3

Mondtam már, hogy nem szeretek korán kelni? Azt hiszem, mondtam. És ez hatványozottan igaz akkor, ha tudom, hogy iszonytatóan hosszú napom lesz. Nos, hétfőn ez volt a helyzet. Hajnali 7.10-kor indult a vonatom a Keletiből, én pedig ugyebár a Klinikáknál lakom, úgyhogy időben el kellett indulnom. Azért jó szokásom szerint sikerült még így is túl korán kiérnem, így megtekinthettem a napfelkeltét a pályaudvaron. Bár nem hangzik annak, de ez igazából nagyon romantikus, és nekem egy film noir- jelenetet juttatott eszembe. Lehet, hogy a Casablancából? Vagy ott repülő volt? Na mindegy.
A vonatút eseménytelenül telt, kényelmes volt, csöndes és gyors, gond nélkül meg is érkeztünk a bécsi Westbahnhofra. Innen egyenesen a „Housing- Office”-hoz vezetett az utam, ahol méretes sor, és egy halom magyar diák fogadott. Ennek meg is örültem, és jól eldiskuráltunk, amíg vártuk, hogy szólítsanak. Bent már nem uralkodott annyira vidám hangulat, ugyanis kiderült, hogy tényleg csak egy hónapra van biztos szállásom, egyébként pedig várólistára tettek. Mikor megkérdeztem, hogy ez mégis mit jelent, a leányzó csak tanácstalanul vonogatta a vállát, és azt mondta, a helyemben ő biztos megpróbálna magánúton is elhelyezést találni. Mondhatom, szép. Irtó boldog vagyok tőle.
Mikor aztán megkaptam a kulcsom, visszaültem az U-Bahnra, ami egyébként bizonyos helyeken még véletlenül sem földalatti, hanem magasvasút, és a szállás felé indultam, amit egész hamar meg is találtam. (Épp ideje volt, mivel olyan nehéz csomagokat sikerült összekészítenem, hogy néha már azt hittem, a karom azon nyomban kiszakad a helyéről.)
A kollégium nagyon korrektnek bizonyult (üssön beléjük a kénköves ménkű, hogy nem maradhatok itt végig), majdnem a városközpontban van, két villamosmegállóra a Ringtől és háromra a régészet- tanszéktől egy csöndes kis mellékutcában. Portás nincs, lift van, a szoba pedig valójában egy egész kis garzon. Van előszoba, fürdő, főzőfülke és persze a „lakótér”. Kicsit ugyan kopottas, de minden működik, és azért kifejezetten szakadtnak nem mondanám.
Hamarosan megismertem a szobatársamat is, akit Sonjának hívnak, német a Ruhr- vidékről, táplálkozástudományt tanul, és hála istennek beszél angolul. Merthogy a némettel per pillanat komoly problémáim vannak. Egyszerűen nem értem meg az embereket, csak ha minden erőmmel koncentrálok, de az meg nem megy túl hosszú ideig. Máté persze értetlenségét fejezte ki, hogy miért okoz nekem gondot a németül való kommunikálás, de hát ő arról híres, hogy semmi sem okoz neki gondot, ami a tanulás bármilyen formájával kapcsolatban áll. (Mázlista.) Úgyhogy azt hiszem, most még egy jó darabig küzdelem lesz az életem, de azért haladok.
Miután nagyjából berendezkedtünk, elmentünk az egyetemi vezetésre, ami kábé így nézett ki:
- Hát igen, ez itt az új épület. Szerintem nagyon ronda, és igazából nem is annyira új, de mindegy, így hívják. Itt van számítógép- terem meg menza, de ha kíváncsiak vagytok, nézzétek meg a térképet vagy kérdezzétek meg a portást, most pedig menjünk tovább…
Szóval, ha sok haszna nem is volt, legalább ma megtaláltam a számítógép- termet. Megnéztem a térképen. J
Azután külföldre szabadult Erasmus- diákokhoz méltóan elmentünk mulatni egy helyre, mely az igen előkelő „Ride Club” névre hallgat. Addigra összeismerkedtem Steffivel, aki szintén német és Mariával, aki szlovák és politológusnak tanul Pozsonyban. Talán egyszer majd megkérdezem, mi a véleménye a magyar- szlovák viszony feszültségeiről. (Talán egyszer, ha mindketten eleget ittunk ahhoz, hogy másnap ne emlékezzünk rá.)
Szóval a lányokkal nagyon hamar arra jutottunk, hogy ez a hely egyáltalán nem nekünk való, mert túl hangos és rossz a zene, nem lehet leülni, nagy a tömeg, és a vendéghallgatók kivételével mindenki rettentő sznobnak tűnik (szerencsére mi voltunk a többség), és igazából mind a füstös- üldögélős kocsmai világmegváltást preferáljuk, de hát hol találunk egy másik klubot, ahol az emberhez ingyér hozzávágnak egy szép nagy pohár Piñacoladát? Ami nekem mondjuk nem is ízlett, de legalább tele volt tápanyaggal. (A kókusztej nagyon egészséges.) Aztán még megkóstoltam a Cuba Librét is, ami, mint kiderült, a rumos (vizezett) kóla álnéven. Azért vicces, hogy egy ilyen nevű itóka elkészítéséhez az imperialista elnyomás egyik jelképére van szükség. J
Tekintve, hogy hamarosan már lépni sem lehetett odabent, (úgy látszik, mások szeretik az iszonyúan édes koktélokat) viszonylag hamar hazaindultunk, és 11-re már csicsikáltunk is, mert bizony tényleg hosszú napunk volt.