Khm. (Belecsap a húrokba.)„Eddig Ausztria földjén termettek csak a…” (A hallgatóság gyümölcsöket és záptojást kezd dobálni a blogíró irányába, azt ordítva, hogy ezt így ugye nem gondolja komolyan. Nevezett személy elvonul, és újra átgondolja.)
Naszóval ennyit a könnyed bevezetésről, ha valaki esetleg még nem jött volna rá, arról szeretnék írni, hogy tegnap elmentünk Steffivel Sopronba, őseim egy részének városába, kirándulni.
Utunk jól kezdődött, ugyanis a hét többi napjával ellentétben a szombat ragyogó verőfénnyel köszöntött ránk. Az égen sehol egy felhő, és ahogy MBG egyszer Járványtan- órán megjegyezte, „zöldelltek a madarak és csiripeltek a fák”. Túláradó jókedvemet ugyan rögtön mérsékelte egy kicsit, hogy a villamos ismeretlen okból tizenöt percet késett, de azért a vonatot elértük. A kábé másfél órás úton Steffi végig a tájat dicsérte, amit én nem igazán értettem, amíg el nem mesélte, hogy ő a lengyel határ mellett lakik egy kis faluban, és a helyiek minden 2 m-nél nagyobb buckát már hegynek neveznek. A Bécsből kivezető vasútvonalon pedig, bizony- bizony, még az Alpok hófödte csúcsai is látszanak néha. (Oké- oké, azokon azért én is ámuldoztam egy sort.)
Aztán jött a kalauz, aki kokárdát viselt. Tudni kell, hogy elég rossz éjszakám volt, és aznap reggel kávét se főztem, mert túl álmos voltam a mosogatáshoz, de azért a trikolórt látva lassan eljutott az agyamig, hogy hoppá, ma nem akármilyen nap van, hanem március 15-e. A sokktól csökkent értékű nyelvtudásommal küzdve megpróbáltam elmagyarázni útitársnőmnek, hogy nekem mindenképpen szereznem kell egy kokárdát, mert anélkül elsüllyednék a szégyentől, mire ő megnyugtatásomra közölte, hogy mivel angolul beszélgetünk, úgyis mindenki külföldi turistának fog nézni. Erre, bár nem láttam magam, de valószínűleg olyan fancsali képet vágtam, hogy Steffi végül megsajnált, és azt mondta, eljön velem „kitűzőt” keresni.
Szerencsénk volt, ugyanis a vasútállomásról a belváros felé haladva találtunk egy virágüzletet, ahová pánikban becsörtetve és a frászt hozva az eladó nénire, végül mégiscsak sikerült vennem egyet, igaz, már csak a gombostűs fajtát. Így, hogy immár újra tisztes honleánynak érezhettem magam, továbbindultunk.
A Széchenyi térre érkezve még elkaptuk a megemlékezés utolsó pillanatait, így elmagyarázhattam, hogy milyen jó nekünk, ugyanis az ünnepségek elején és végén nem ugyanarra a zenére kell vigyázba állnunk, majd követtük a tömeget a főtérre. (Ezúttal nem túlzás a tömeg kifejezést használni, komolyan, én még sose láttam ennyi embert Sopron utcáin.) Itt gyorsan leültünk az egyik kávézóba, ahol némi jegeskávéval próbáltam újraéleszteni elhalt agysejtjeimet, több- kevesebb sikerrel, ugyanis a néptánc- műsor szüneteibe beiktatott verseket és beszédeket sikerült valamilyen szinten Steffi számára is érthetővé tennem, aki többször kijelentette, hogy a magyarnál furcsább nyelvet ő bizony még életében nem hallott, pedig megfordult már itt- ott. (Tényleg sok helyen járt, ahogy mesélte.)
A helység kalapácsának éves előadását már kihagytuk, mivel azt még legjobb formámban és szótárral felszerelkezve sem tudnám lefordítani, inkább megpróbáltunk fölmászni a Tűztoronyba, de sajnos április 1-ig zárva van. A múzeumokkal sem volt szerencsénk, és azt hittük, a Kecsketemplomba se fogunk bejutni, ezért rövid sétát javasoltam a Várkerületen városfalnézés, ebéd és a Szent Mihály templom megkeresése céljából.
A kinézett palacsintázóról kiderült, hogy ugyancsak zárva van, a templom felé menet eltévedtünk, a városfal árnyékában pedig tónak beillő pocsolyákon kellett átgázolnunk az elmúlt napok esőzései miatt (ez ám a biztos védelem a turistáktól!), így visszafordultunk a főtérre, mert oda legalább biztosan eltaláltunk.
* Egyenlő esélyeket a Rómásoknak és középkorosoknak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése