Egy újabb nap, mikor semmi sem jön össze... - 2008. március 5

Na jó, ez azért nem teljesen igaz. Mondjuk úgy, hogy minden csak részben jött össze.
Délelőtt bementem a suliba Várkutatás órára, ami elég érdekes élmény volt. Hogy miért?
Nos, először is alig értettem valamit, de most halál komolyan. Viszonylag sokan ültek a teremben, és mivel reggel félkómásan rossz villamosra szálltam, és emiatt kicsikét tovább tartott odaérni, már csak a hátsó sorokban találtam helyet, ami azért nem jó, mert így kevésbé hallottam jól. Persze ez nem számítana, ha tudnék rendesen németül, de nem tudok, így egyszerűen borzasztó volt. Csak bambultam magam elé, és próbáltam legalább a Power Pointból lejegyzetelni a szöveget, mivel annak, amit a hapsi mondott, jó, ha 1%-át fölfogtam. Természetesen mondanom sem kell, hogy ez lesz előreláthatólag a legkomolyabb órám, ugyanis a következők a követelmények:
- szóbeli referátum 20 percben, vetítéssel és handouttal
- szemináriumi dolgozat (jó, jó ebből csak 5 oldal kell)
Idáig korrekt, de most jön a java:
- írásbeli vizsga a terminológiából (Hogy fogom én ezt megcsinálni? Hogyan, ha nem értem, mit szövegel?)
- részvétel egy kétnapos tanulmányúton Badenbe, ahol a falkutatás lehetőségeit fogjuk megismerni, ezért bakanccsal, vonalzóval, mérőszalaggal és A3-as rajzlappal felszerelkezve kell megjelenni. Ettől déja vu rohamaim támadtak arról, mikor nullapontot játszottam Csókakőn, (én húzgáltam ide- oda a mérőszalagokat a fal aljában) és már attól tériszonyom volt, ahogy elnéztem a gyakorlott versenyzőket ide- oda ugrálni a „vár fogán”, hogy Fülig Jimmy szavaival éljek.
- írott összefoglalás a gyakorlat tanulságairól (most már akkor ugye tudjuk, honnan jött az ötlet a középkoros ásatási beszámolókról…)
Hát igen, ez így most igen keménynek tűnik, de remélem, ahogy haladok az ékes német nyelv elsajátításával, azért ezzel az órával is megbirkózok majd. Mindegy, legalább a témám itt is tűrhető lett, a külső erődítések újkori elterjedésével kell foglalkoznom, amiről már legalább érintőlegesen olvastam előző félévben. (Visegrádot is lehetett választani, de sem nekem, sem Máténak nem volt hozzá képünk…) Hmm, majd meglátjuk.
Ezután beugrottam a tanárnőhöz, akihez ásni akarok menni, hogy ugye nem baj, hogyha lesz egy gyakornoka, akinek mindent 8szor kell elmondani, hogy egyszer megértse (persze ezt nem így adtam elő neki), de azt mondta, nyugodtan, és csak írjam föl magam a listára. Ezt meg is tettem, majd elindultam… hova máshova, ha nem adminisztrálni?
Föl kellett adnom ugyanis a lakbért, de mire nagy nehezen találtam egy postát, kitört az ebédszünet, és minden hivatal bezárt. Gondoltam, ha nekik szabad, akkor nekem is, úgyhogy a Ring felé vettem utamat, mert még internetezni is akartam. Hosszas nézelődés után végül a McDonald’s-be mentem, ugyanis sehol máshol nem kaptam volna a környéken 2 EU-ért egy tűrhető ebédet, már amennyiben 2 sajtburgert annak lehet nevezni. Ezt csak azért írom le, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy itten bizony fogyasztói társadalom van. Azt láttam ugyanis, hogy a körülöttem zsongó tizenéves sereg valami hihetetlen mennyiségű kaját vesz, annyira, hogy a tálcáikon halmokban állnak a dobozok, aztán legalább felét meghagyják, mert mindenből éppen hogy csak megkívántak egy kicsit. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem, mióta csak szilárd kajákat eszem, úgy neveltek, hogy amit az ember kiszedett/megvett, azt illik elfogyasztani, ezért át kell gondolni, hogy mit és mennyit kérünk. Nos, ezeknél az ifjoncoknál egyértelműen nem ez volt a helyzet, így aztán fejcsóválva hagytam el a gyorséttermet. Aztán sikeresen feladtam a csekket, hazajöttem, és megvártam Sonját, aki hamarosan meg is érkezett.
Egy anyanyelvű némettel megerősítve már elég felkészültnek éreztem magam, hogy elinduljak megkeresni a fickót, akit az utóbbi két napban csak „that internet- guyként” emlegettünk. Most szerencsére az eddigiektől eltérően épp otthon volt, de közölte, hogy per pillanat csak egy hozzáférést tud adni. Megegyeztünk Sonjával, hogy ő fogja kapni, mivel az ő laptopjának az aksija nem bírja, ha ki van húzva a konnektorból, de persze ez nem jött össze, ugyanis a számítógép- bolond bátyjától örökölt W-LAN csatlakozójáról kiderült, hogy nem fogja az adást. Így aztán én kaptam a hozzáférést, miután sikerült kiderítenem, hogy az én csatlakozómat viszont csak az egyik USB-portról hajlandó felismerni a kedves Windows, de ez a hozzáférés is csak a 7. emeleten működik, mi meg a 4. –en lakunk. Ez nekem nagyjából megfelel (bár azért bosszantó), viszont Sonja nincs sokkal előbbre, merthogy ugye nem kérheti el egyszerűen a linkemet, hiszen nem tudja hurcolászni a számítógépét, ezért kénytelen lesz az egész gépemet kölcsönkérni, de ez meg érthető módon nemigen tetszik neki, tekintve, hogy ezen a masinán minden magyarul van, és így nehézkesebben tud képeket meg hasonlókat is küldözgetni, amit amúgy előszeretettel tesz.
Azt hiszem, szegény lány amúgy is ki van akadva a világra, mert hiányzik neki a család meg a barátok, és ráadásul azt mondja, hogy ezek a bécsiek nagyon undokok. Mondtam neki, hogy látszik, nem járt még Pesten, de ez sajnos nem vigasztalta. Most el is viharzott az egyetemre netezni, mert úgy érezte, ezek után szüksége van egy kis sétára. Nos, én is eléggé ideges lennék a helyében.
Nagyjából ezek történtek ma, holnap újabb kör papírmunka következik, és remélhetőleg holnapután már valami értelmeset is tudok majd csinálni.