Aztán jöttek a rómaiak! Egyrészt volt néhány igen látványos szarkofág, amazonok harcával, játszó gyerkőcökkel, meg hasonlókkal, megcsodáltam a Grimani- reliefeket, amik egykor egy praenestei (ma Palestrina, Olaszo.) díszkutat ékítettek, és kölykeiket szoptató anyaállatokat ábrázolnak, valamint a kétféle márványból faragott Isis- szobrot, ami olyan, mintha festve lenne, pedig csak a ruháját másféle kőből csinálták. Itt tartják a Theseus- mozaikot is, amit látva az ember elgondolkodik azon, hogy manapság miért nem tudják ilyen jól ötvözni a látványt és a mondanivalót?
Ezeken a dolgokon mélázva egyszer csak szembe találtam magam, na kivel mással, ha nem Marcusszal! No jó, előtte még ott volt Caesar és Augustus is, meg a Senatus Consultum de Bacchanalibus, de hát ki más uralhatná a portrétermet, ha nem a filozófus- császár, Septimius Severusszal karöltve (vagy inkább büsztöltve, merthogy ugye karjuk nincs szegényeknek)!
Ekkorra a fiúk utolértek, ugyanis ők többet bóklásztak az egyiptomiaknál, még én törekedtem előre a Birodalom felé, és igencsak furcsálkodva nézték, amint üdvözült mosollyal rohangálok fel- alá, és praenomenjükön szólítom a nagyrabecsült uralkodókat, néha olyan kitételeket téve, hogy Traianusnak továbbra is tapírfeje van, Marcus pedig egyszerűen szép. Aztán azonban őket is megszállta az ihlet, és ekkor rájöttem, hogy miért kell vigyázni, ha az ember egy őskor- népvándorlóssal és egy népvándorlás- középkorossal megy antik gyűjteményt nézni, ugyanis bősz elméletgyártásba kezdtek, amihez, nem tudtam ellenállni, én is csatlakoztam. Végül a következő publikációkat terveztük leadni a KHM évkönyvébe:
- Nemváltoztatás a római kori Egyiptomban. (Néhány kétes identitású múmiaportré miatt)
- A Hupikék törpikék művészettörténeti előzményei a bronzkori Hellászban. (Frígiai sapkás táncoló alakok valami szertartásos edényen.)
- A hapsik a tarajos sapkában, avagy a punk mozgalom kezdetei. (etruszk kisbronzok)
A legjobb rész azonban akkor következett, mikor valamelyik Aszklépiosz- szentélyből származó fogadalmi ajándékokhoz értünk, melyek mindenféle testrészeket mintáztak. Egyik társam örömmel felkiáltott:
- Nézzétek, milyen aranyos kis fülek! – majd néhány másodperccel később – Nem, azt hiszem, ezek mégsem a fülek lesznek. – Az adott műtárgyak ugyanis azok voltak, amiket a szégyenlősebb kutatók csak „mandula alakú apotropaikus motívumként” szoktak meghatározni, és minden bizonnyal nőgyógyászati problémákkal küzdő hívők adományozták a templomnak. Azonosítván a testtájakat, a fiúk élénk vitába bocsátkoztak arról, hogy Afrika bizonyos részein mit is vágnak ki és mit varrnak össze, buzgón mutogatva a rendelkezésre álló modelleken, még én szemérmes hallgatásba burkolóztam, és reménykedtem, hogy más nem ért a teremben magyarul.
Megtekintettük még a görög vázákat és a tanagrai terrakottákat is, amelyek hírükhöz méltóan bájosak és életteliek.
Aztán továbbhaladtunk, és megérkeztünk a népvándorlás- kori kincsleletek termébe, ahol mintegy háromnegyed órán keresztül bámultuk guvadt szemekkel a Nagyszentmiklósról, Osztropatakáról, Szilágysomlyóról és az egykori monarchia más tájairól idehozott leleteket.
Jaj, majd kifelejtettem a gemma- és kámeagyűjteményt! Köszönhetően ugyanis az olyan, gyűjtögető hajlamokkal megáldott Habsburg uralkodóknak, mint II. Rudolf, VI. Károly vagy III. Ferdinánd, a KHM rendelkezik a világon az egyik legnagyobb és leghíresebb kollekcióval ezekből a tárgyakból! Bizonyám, láttam a Gemma Augustea-t, meg a Ptolemaida kámeát-t, meg a sasos és az oroszlános kámeákat, és közelről még lenyűgözőbbek, mint a képeken.
Aztán ott voltak még az ókeresztények, egy meglehetősen fura portréval, ami igen késői, és egy Eutropius nevű fazont ábrázol, fondo d’orokkal és diptychonokkal, és persze, egy külön teremben a magdalensbergi ifjú, amihez az elmúlt évszázad egyik legnagyobb pofáraesése fűződik.
A nyolcvanas években ugyanis rájöttek, hogy a fennmaradt római nagybronzok egyik legprominensebb darabja igazából egy reneszánsz másolat az eredetiről, amit a 19. sz.-ban véletlenül elküldtek Spanyolországba, mint másolatot, és annak rendje és módja szerint el is veszett a napóleoni háborúk alatt. (Vagy ágyút öntöttek belőle, vagy most valamelyik távol- keleti vagy dél- amerikai milliárdos magángyűjteményében pihen, mindenki szeme elől rejtve.) Na, erre szokás azt mondani, hogy égés. Nem baj, azért szép szobor.
Ezután még megnéztük az egyik ideiglenes kiállítást is, amelyet a tajvani palotamúzeum műkincseiből rendeztek. Ez pont olyan nagy hatást gyakorolt rám, mint hőn szeretett rómaijaim dolgai. A 18. századi porcelántálkák, amiket mintha az IKEÁból hoztak volna át, a jádéba faragott zsánerjelenetek, a 13. századi csendélet két bambuszszárról, amik mintha bármikor elkezdhetnének hajladozni a szélben, és a több, mint tíz méter hosszú (de valószínűleg keveset mondok) selyemfestmény, ami egy várost ábrázol, a rizsföldekről haladva az elővárosokon át a kikötőbe, majd a templomokba és palotákba is bekukkantva, a legapróbb részletekig kidolgozva… Mindenképp meg akartam szerezni a katalógust, de felháborítóan sokat kértek érte, különösen, hogy az antik gyűjteményé ugyanolyan kivitelezésű volt, és feleannyiba került. Végül be kellett érnem azzal, de aztán csalódottságomat rögtön az orruk alá is dörgölhettem, mert megközvéleménykutattak, és a Museumshopnak adtam a legalacsonyabb pontszámokat. Miután a kérdőív kitöltése közben el kellett gondolkodnunk azon, milyen is volt az egész, végül arra jutottunk, hogy tök jó, csak épp állati rossz a tárgyak megvilágítása, még azoké is, amik nem fényérzékenyek, a termek kissé rendszertelenül követik egymást, mert hol időrendben haladnak, hol meg tárgycsoportok szerint, és tényleg lehetnének emberbarátibb áraik. Ettől eltekintve azonban nagyon sok érdekes és szép dolgot láttunk, majdnem 6 órát töltöttünk bent, és valamikor a közeljövőben sort kerítünk a képtárra is!
Aztán este végre sikerült a német lányokkal egy megfelelő helyre mennünk, és jót táncoltunk és énekeltünk. Sonja hazament a hétvégére, mert az operatőr barátjának premierje lesz. Annyit beszélt róla, hogy már tényleg kíváncsi vagyok arra a filmre!
Ezeken a dolgokon mélázva egyszer csak szembe találtam magam, na kivel mással, ha nem Marcusszal! No jó, előtte még ott volt Caesar és Augustus is, meg a Senatus Consultum de Bacchanalibus, de hát ki más uralhatná a portrétermet, ha nem a filozófus- császár, Septimius Severusszal karöltve (vagy inkább büsztöltve, merthogy ugye karjuk nincs szegényeknek)!Ekkorra a fiúk utolértek, ugyanis ők többet bóklásztak az egyiptomiaknál, még én törekedtem előre a Birodalom felé, és igencsak furcsálkodva nézték, amint üdvözült mosollyal rohangálok fel- alá, és praenomenjükön szólítom a nagyrabecsült uralkodókat, néha olyan kitételeket téve, hogy Traianusnak továbbra is tapírfeje van, Marcus pedig egyszerűen szép. Aztán azonban őket is megszállta az ihlet, és ekkor rájöttem, hogy miért kell vigyázni, ha az ember egy őskor- népvándorlóssal és egy népvándorlás- középkorossal megy antik gyűjteményt nézni, ugyanis bősz elméletgyártásba kezdtek, amihez, nem tudtam ellenállni, én is csatlakoztam. Végül a következő publikációkat terveztük leadni a KHM évkönyvébe:
- Nemváltoztatás a római kori Egyiptomban. (Néhány kétes identitású múmiaportré miatt)
- A Hupikék törpikék művészettörténeti előzményei a bronzkori Hellászban. (Frígiai sapkás táncoló alakok valami szertartásos edényen.)
- A hapsik a tarajos sapkában, avagy a punk mozgalom kezdetei. (etruszk kisbronzok)
A legjobb rész azonban akkor következett, mikor valamelyik Aszklépiosz- szentélyből származó fogadalmi ajándékokhoz értünk, melyek mindenféle testrészeket mintáztak. Egyik társam örömmel felkiáltott:
- Nézzétek, milyen aranyos kis fülek! – majd néhány másodperccel később – Nem, azt hiszem, ezek mégsem a fülek lesznek. – Az adott műtárgyak ugyanis azok voltak, amiket a szégyenlősebb kutatók csak „mandula alakú apotropaikus motívumként” szoktak meghatározni, és minden bizonnyal nőgyógyászati problémákkal küzdő hívők adományozták a templomnak. Azonosítván a testtájakat, a fiúk élénk vitába bocsátkoztak arról, hogy Afrika bizonyos részein mit is vágnak ki és mit varrnak össze, buzgón mutogatva a rendelkezésre álló modelleken, még én szemérmes hallgatásba burkolóztam, és reménykedtem, hogy más nem ért a teremben magyarul.
Megtekintettük még a görög vázákat és a tanagrai terrakottákat is, amelyek hírükhöz méltóan bájosak és életteliek.Aztán továbbhaladtunk, és megérkeztünk a népvándorlás- kori kincsleletek termébe, ahol mintegy háromnegyed órán keresztül bámultuk guvadt szemekkel a Nagyszentmiklósról, Osztropatakáról, Szilágysomlyóról és az egykori monarchia más tájairól idehozott leleteket.
Jaj, majd kifelejtettem a gemma- és kámeagyűjteményt! Köszönhetően ugyanis az olyan, gyűjtögető hajlamokkal megáldott Habsburg uralkodóknak, mint II. Rudolf, VI. Károly vagy III. Ferdinánd, a KHM rendelkezik a világon az egyik legnagyobb és leghíresebb kollekcióval ezekből a tárgyakból! Bizonyám, láttam a Gemma Augustea-t, meg a Ptolemaida kámeát-t, meg a sasos és az oroszlános kámeákat, és közelről még lenyűgözőbbek, mint a képeken.
Aztán ott voltak még az ókeresztények, egy meglehetősen fura portréval, ami igen késői, és egy Eutropius nevű fazont ábrázol, fondo d’orokkal és diptychonokkal, és persze, egy külön teremben a magdalensbergi ifjú, amihez az elmúlt évszázad egyik legnagyobb pofáraesése fűződik.
A nyolcvanas években ugyanis rájöttek, hogy a fennmaradt római nagybronzok egyik legprominensebb darabja igazából egy reneszánsz másolat az eredetiről, amit a 19. sz.-ban véletlenül elküldtek Spanyolországba, mint másolatot, és annak rendje és módja szerint el is veszett a napóleoni háborúk alatt. (Vagy ágyút öntöttek belőle, vagy most valamelyik távol- keleti vagy dél- amerikai milliárdos magángyűjteményében pihen, mindenki szeme elől rejtve.) Na, erre szokás azt mondani, hogy égés. Nem baj, azért szép szobor.
Ezután még megnéztük az egyik ideiglenes kiállítást is, amelyet a tajvani palotamúzeum műkincseiből rendeztek. Ez pont olyan nagy hatást gyakorolt rám, mint hőn szeretett rómaijaim dolgai. A 18. századi porcelántálkák, amiket mintha az IKEÁból hoztak volna át, a jádéba faragott zsánerjelenetek, a 13. századi csendélet két bambuszszárról, amik mintha bármikor elkezdhetnének hajladozni a szélben, és a több, mint tíz méter hosszú (de valószínűleg keveset mondok) selyemfestmény, ami egy várost ábrázol, a rizsföldekről haladva az elővárosokon át a kikötőbe, majd a templomokba és palotákba is bekukkantva, a legapróbb részletekig kidolgozva… Mindenképp meg akartam szerezni a katalógust, de felháborítóan sokat kértek érte, különösen, hogy az antik gyűjteményé ugyanolyan kivitelezésű volt, és feleannyiba került. Végül be kellett érnem azzal, de aztán csalódottságomat rögtön az orruk alá is dörgölhettem, mert megközvéleménykutattak, és a Museumshopnak adtam a legalacsonyabb pontszámokat. Miután a kérdőív kitöltése közben el kellett gondolkodnunk azon, milyen is volt az egész, végül arra jutottunk, hogy tök jó, csak épp állati rossz a tárgyak megvilágítása, még azoké is, amik nem fényérzékenyek, a termek kissé rendszertelenül követik egymást, mert hol időrendben haladnak, hol meg tárgycsoportok szerint, és tényleg lehetnének emberbarátibb áraik. Ettől eltekintve azonban nagyon sok érdekes és szép dolgot láttunk, majdnem 6 órát töltöttünk bent, és valamikor a közeljövőben sort kerítünk a képtárra is!
Aztán este végre sikerült a német lányokkal egy megfelelő helyre mennünk, és jót táncoltunk és énekeltünk. Sonja hazament a hétvégére, mert az operatőr barátjának premierje lesz. Annyit beszélt róla, hogy már tényleg kíváncsi vagyok arra a filmre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése