Bizánc és a barbarikum- 2008. március 10., hétfő

Nem, kedves olvasók, most kivételesen nem régészeti/történeti tárgyú eszmefuttatást fogok tartani, a címmel csupán a bécsi helyzetet szeretném leírni. Ma ugyanis kiviláglott, hogy a tisztes osztrákoknak két egyformán rossz tulajdonsága van:
1. A legegyszerűbb dologhoz is annyi adminisztrációt vetnek be, hogy a végén már azt sem tudod, mit is akartál elintézni.
2. Bizonyos rétegeik mélységes megvetéssel viseltetnek minden külföldi iránt, és ezt kifejezésre is juttatják.
Az első szörnyűséggel akkor találtam szembe magam, mikor elmentem az Erasmusos megbeszélésre, és ott megkapván a diákigazolványomat nagy lelkesedéssel elindultam Semesterkartét, azaz féléves diákbérletet váltani.
Lebattyogtam a schottentori BKV- kirendeltséghez (végülis Bécs is B-vel kezdődik, úgyhogy nyugodtan hívhatom így, nem?:-), ami teljesen dugig volt. Sikerült kiderítenem, hogy ez azért van, mert ahhoz, hogy vehess egy tanulóbérletet, egy olyan űrlapot kell kitöltened, ahol talán csak a cipőméreted nem kérdezik meg, de lehet, hogy csak nem fordítottam meg a lapot. Ezenkívül be kell mutatnod a diákigazolványod, ami a tisztességes helyekkel ellentétben (igen, ebből a szempontból Pest is egy tisztességes hely) csak egy darab papír, ami állati könnyen szakad, gyűrődik, stb., és az igazolásod, hogy igen, tényleg Bécsben laksz, és nem akarsz Ukrajnában (tetszőleges ország behelyettesíthető) Semesterkartékkal seftelni. Nem tudom ugyan, hogy az mire lenne jó, de így van.
A dossziémat féltérden egyensúlyozva végül nagy nehezen kitöltöttem az űrlapot, és sorra kerülvén odaadtam a hölgyeménynek, aki centiről centire alaposan végigvizslatta az összes papírt, pötyögött egy kicsit a műkörmeivel a számítógépen, majd vakkantott valamit, amit nem értettem. Udvariasan megkértem, hogy ismételje meg, erre gyilkos szemekkel végigmért, és szó nélkül odafordította a pénztárgép képernyőjét, hogy lássam, az árat mondta az imént. Vállat vontam és fizettem, és így most már nem kell tartanom az ellenőröktől. A néni meg forduljon föl.
Itt az én megpróbáltatásaim ugyan véget értek, de azért mégsem maradtam bosszankodnivaló nélkül. Sonja ugyanis kapott időközben egy ingyen piára jogosító jegyet oda, ahol a múlt héten voltunk, és gondoltuk, azért ne menjen már kárba, és egyébként is, hátha jobb lesz, mint legutóbb. El is metróztunk hát a rendkívül előkelő "Ride Clubba", ami tele volt hozzánk hasonló balek külföldiekkel, akik kaptak a diákszövetségtől kedvezményt. Odafurakodtunk a bárpulthoz, és vártuk, hogy esetleg valaki megkérdezze, mit is szeretnénk inni. És csak vártunk, csak vártunk, csak vártunk. Aztán nekem elegem lett, és a legjobb németségemmel elrikkantottam magam (mivel a zene szinte tűrhetetlenül hangos volt), hogy legyen szíves, fogadja már el az euróimat és adjon egy italt. A mixer, aki olyan laza volt, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy szétesik, nagy kegyesen kikeverte a kívánt nedűt (ezúttal a Mojitóval kísérleteztem, és ez végre ért is valamit), de Sonja ezzel nem volt előrébb. Hamarosan ott tartottunk, hogy ő fel- alá ugrált a bárpult előtt, mind a 155 centijét latba vetve, én pedig buzgón mutogattam, hogy kéne még egy pohár valami, de a lazacsávó olyan látványosan átnézett rajtunk, hogy egyébként békés természetű lakótársamat elfutotta a pulykaméreg (különösen, mivel ő értette, mit beszélnek egymás közt a mixerek, és szerinte folyamatosan a vendégeket szapulták), széttépte a kuponját, és lehelyezte a bárpultra, "Mr. Coolnak képzeli magát" orra elé, majd elviharzott. Ettől (és a Mojitóban lévő rumtól) nekem olyan kuncoghatnékom támadt, hogy csak két utcával később tudtam abbahagyni a nevetést, miközben Sonja ékes duisburgi tájszólásban mondta a magáét. Némi tanakodás után hazamentünk, előkaptuk a hűtőből az tokaji aszúmat, és mind megittuk, aminek az lett a vége, hogy immár együtt vihorásztunk egyébként egyáltalán nem vicces dolgokon. Azaz inkább gyakorlatilag mindenen. Így aztán le is vonhatom a következtetést, hogy bár a jóravaló bécsiek mindent megtesznek, hogy rossz kedve legyen az embernek, egy üveg tokajin ők se tudnak kifogni!