Dungeons and Gladiators (Csak itt, csak most, csak nálunk!A soproni kalandok folytatódnak!)

Kicsit kezdtem elkedvtelenedni, de ekkor megleltem az írt lelki sebeimre, és kétfős seregünket levezényeltem a legendás Gyógygödörbe, ami többek között arról nevezetes, hogy az ódon pincehelyiségben már a 15. század óta mindig borkimérés működik. (Gömöri J. szóbeli közlése. Ha valaki másképp tudja, őt zargassa! Mindenesetre nekem tetszik ez a változat.) :-P
Nyugodtan állíthatom, hogy ez az a hely, amit nem szabad kihagyni, ha az ember kirándulást szervez a Hűséges Városba, még akkor se, ha a konyha és a bor színvonala néha ingadozik is kissé. Ma jó napot fogtunk ki, és a kellemesen fűszeres, forró babgulyás, tele puha husival és finom babbal, helyretette a kedélyemet. (Örökletes tulajdonságom, hogy egy megfelelő ebéd visszahozza az életkedvemet. Erre mindig tudok építeni.) Ó igen, és ehhez még hozzájött, hogy az egyik sarokból diszkrét kockacsörgést hallva odafordultam, és hát mit láttam, ha nem egy csapat kamaszt, amint bőszen szerepjátszanak. (Gratulálok srácok, stílusos helyszínválasztás! A következő fehérvári alkalomra a Pestispincékben fog sor kerülni.) ;-) Kicsit még eltársalogtunk arról, hogy egyik asztaltársunk, egy kedves középkorú házaspár férfitagja velős pirítóst evett, és ékes magyar-német-angol keveréknyelven megvitattuk velük, hogy mi a jó velős pacal titka. (Bár Steffinek és nekem nincsenek személyes tapasztalataink e téren.) A szociális interakciótól felderülve borra már nem is volt szükségünk, pedig szerettem volna, ha barátném megízleli a nevezetes kékfrankost, de sajnos ő nem rajong az efféle nedűkért.
Kibukkanva a részben dungeonné átlényegült pincéből mintha az addig zord arcukat mutató capitoliumi istenek, szentek és más vallási entitások is ránk mosolyogtak volna, és pont kifogtuk azt a fél órát, mikor kinyitották a Kecsketemplomot, úgyhogy belülről is megnézhettük.
Sőt, mi több, a főtéri szuvenírboltot is nyitva találtuk, ami azt eredményezte, hogy Steffi gazdagabb lett a következő emléktárgyakkal: 5 képeslap, 3 különböző motívummal hímzett tűpárna, egy népviseletbe öltözött párt ábrázoló só- és borsszóró és egy rátétdíszes nemezdoboz. Én igyekeztem legalább a kékfestő- terítők és a diszkrét mintákkal díszített kerámiák felé terelni, de azt mondta, előzők túlzottan emlékeztetnek az ő otthoni népviseletükre, utóbbiakat pedig csak eltörné. Vállat vontam, és arra gondoltam, hogy végülis ezeket a dolgokat a német turistáknak csinálják, barátnőm pedig történetesen része ennek az alhalmaznak. Legalább támogattuk a helyi gazdaságot.
A Gyógygödörben kapott útmutatás segítségével most már a Szent Mihály templomot is megtaláltuk, de hogy azért ne legyen teljes az örömöm, észrevettem, hogy valahol az Ikva- parti keskeny, macskaköves utcákon, melyek néhol szicíliai kisvárosok lerobbant báját idézik, elhagytam nehezen szerzett kokárdámat. Erről az az átkozott gombostű tehetett, amit nem tudtam úgy feltűzni, hogy ne csússzon ki, de hát nem mondhatja senki, hogy nem tettem meg mindent az illő megemlékezésért.
Végül, mivel Steffi szeretett volna egy olyan helyet találni, ahonnan szép a kilátás, én pedig történetesen tudtam egyről, elballagtunk a Bécsi dombra. Ez így nagyon ártatlanul hangzik, ugye? Nos, hát, töredelmesen be kell vallanom, hogy ez a halom bizony azonos Scarbantia amphitheatrumával. Nem tagadhatom meg magam, sajnálom. De a kilátás tényleg szép volt, és még Russel Crowe-osat is játszottam, a kutyasétáltatók nagy örömére. (Bár a fényképeken én egy kicsit kevésbé mutatok daliásan, de ha engem is annyit Photoshoppolnának…) ;-P
Az állomás felé menet még vettünk egy- egy krémest, amit várakozás közben meg is ettünk, majd Steffi felült a Bécsbe tartó vonatra, én pedig elindultam rokont látogatni. Összességében, jó kis nap volt, és örülök, hogy ha csak félig is, de soproninak vallhatom magam.