Vissza a természetbe, ahogy azt Habsburgék elképzelték… I. - 2008-03-07, péntek

Úgy gondoltam, a mai napomat nagyon hasznosan fogom tölteni, mert elmegyek a tanszéki könyvtárba megkeresni a Róma szakdolgozati szemináriumra föladott könyvet, és teszek pénzt az osztrák telefonkártyámra. Ezek közül egyik sem jött össze, mert az adott munka csak a főkönyvtárban van meg, ahhoz meg meg kell várnom a diákigazolványomat, hogy beiratkozhassak, arra pedig még nem sikerült rájönnöm, hogy ezek a fejlett nyugatiak hogyan töltik fel a mobiljukat. Megkérdeztem Sonját, de ő csak nézett nagyokat, mikor mondtam neki, hogy nálunk ez bankautomatáról is működik. Hát hiába, elmaradottak ezek a germánok… :-)
Úgy terveztem, hogy kultúrprogramként megtekintem a Votivkirchét, de aztán, mivel felszabadult egy csomó időm, tettem egy sétát a Währinger Parkban, ami a suli előtt található, és rájöttem, hogy ma valami természetközelibb élményre vágyom! Ígyhát fölpattantam az U- Bahnra, és kivonatoztam Schönbrunnba, hogy megnézzem az állatkertet. A kastélyra most nem is pazaroltam időt, rögtön a kertek felé indultam.
Mivel még csak március van, a híres franciakert jelenleg a varjak és hollók birodalma, föl van túrva és elég lehangoló látványt nyújt. Ide még úgyis vissza kell jönnöm, mikor a palotát is megnézem, úgyhogy majd akkor beszélek róla részletesen.
Mielőtt megvettem volna a jegyemet, ami ugyan nem olcsó, de mégis csak ajánlani tudom mindenkinek, elindultam mosdót keresni, majd miután megtaláltam, leültem egy padra, hogy elköltsem szerény ebédemet.

Köszönhetően a kekszmorzsáknak, új barátokra is szert tettem, nevezetesen Mátyásra, a hollóra és Miksára, a mókusra. (Szigorúan nem Misi. Egy ilyen előkelő helyen élő rágcsálónak uralkodói név dukál. Ami pedig Mátyást illeti, ahányan voltak a rokonai, nyugodtan alkalmazható rájuk a klasszikus idézet a bús hadról és Bécsről.) Miksát le is fényképeztem, mert ő volt az aranyosabb.
Mikor elfogytak a morzsáim, először a japánkertbe mentem, ami sajnos még zárva van, de így is nagyon szép volt, és láttam egy fészkelő vadkacsapárt is, ami nagyban emelte a jelenet autentikus keletiességét. Csalódva, hogy nem vehetem közelebbről szemügyre a teaszertartásra szolgáló és a sziklakerteket, átmentem a kaktuszházba.
Ez a hely, német nevén Wüstenhaus a sivatagos és földalatti területek élővilágának figyelemre méltó gyűjteménye. Vannak kígyók, gyíkok, bogarak, kopasz egerek, vak halak, szabadon repkedő madarak és mászkáló teknősök, és persze kaktuszok meg más szárazságtűrő növények, minden mennyiségben. Tényleg nagyon látványos, és még van néhány tárló a sivatagi nomádok tárgykultúrájáról is, afgán teatartóval, beduin tevevédő- amulettel és más hasonlókkal. Legjobban a világ legnagyobb csigája tetszett (majdnem 30 cm hosszú!), amit meglátva önkéntelenül is felkiáltottam, hogy „Te jó ég, hisz ez egy csiga!”, de ez nem okozott problémát, ugyanis hótt tök egyedül voltam az egész épületben, leszámítva a jegyszedő nénit. Láttam még „békés gerlicéket” Ausztráliából, amelyek nevükhöz illően egyszerűen nem repülnek el, ha közelít hozzájuk az ember, aloe verát, az úgynevezett „élő köveket”, melyek tulajdonképp növények, virágba borult hatalmas krisztustövis- bokrokat, aminek külön örültem, mexikói óriáskaktuszokat és más egzotikumokat.

Azt hittem, ennél nagyobb élményben már nem is lehet részem, de aztán beléptem az építészetileg is műalkotásszámba menő pálmaházba. Az első gondolatom nagyjából az volt, hogy ööö… húha és azta és ööö… tyű!
Az a hirtelenjében felfoghatatlan szín- és illatorgia, ami fogadja ott az embert, egyszerre orrba vágja és szíven üti a felkészületlen látogatót, és maradandóan az emlékezetbe égeti magát. Mindenhol zöld és fehér és sárga és lila és rózsaszín és a színpaletta összes elképzelhető árnyalata, amint nőnek és kúsznak és terjeszkednek, látszólag véletlenszerűen, de igazából a gondos kertészek által nagyon is alaposan összeválogatva és elhelyezve, hogy egyszerre olyan élmény legyen, mintha egy valódi vadonban járnánk, és közben mégis megérezzük valahol mélyen a rendszert ebben a fékezhetetlennek tűnő burjánzásban. Bocsánat a túlzó leírásért, lehet, hogy csak rám, mint lelkes növénypártolóra van ilyen hatással egy jól szervezett botanikus kert, de ahogy elnéztem a többi látogatót, akik hozzám hasonlóan tátott szájjal ténferegtek a kis ösvényeken, azt hiszem, itt tényleg kiváló munkát végeznek, immár 1882 óta, mint azt az útikönyvből kiolvastam. Nem is akarom tovább ragozni, inkább berakok pár fényképet, mielőtt végleg giccsbe fulladok. (Ja, még csak annyit, hogy a pálmaháznak három szárnya van, a sima üvegház, a melegház, ahol a trópusi, és a hidegház, ahol a viszonylag hűvös, de nedves klímát igénylő növényeket tartják. Utóbbiba, mint a plakátokról megtudtam, pont a kaméliavirágzáskor mentem, ami nagyban hozzájárult a látványhoz.)
Most pedig következzenek az állatkák!